Gondolatok pünkösdkor

A pünkösdi ünnep tartalma iránt az elmúlt időszakban világméretekben megnőtt az érdeklődés. A húsvéti ünnepnapok után ez a második legnagyobb keresztény ünnep. Pünkösdkor a Szentlélek (Szent Szellem) eljövetelére emlékeznek a keresztények. Jelen írásunknak nem célja valamiféle vallási, történelmi nosztalgia fölkeltése, hanem rá szeretnénk mutatni a pünkösd tényleges tartalmára, a Szentlélek-keresztség jelentőségére és céljára, valamint arra, hogy a pünkösdi realitás ma is élő megtapasztalás hívők milliói számára.

A hetek ünnepe

A zsidó holdnaptár jeles napjai a földművelés fő eseményeivel esnek egybe. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a naptár ünnepeiben a vetés, aratás és a betakarítás mezőgazdasági munkái lennének spiritualizálva, vagy jelképpé magasztosítva. Izrael a Sínain a törvénnyel együtt kapta a naptárát és az ünnepeit. Ez a különleges naptár minden zsidó tankönyve volt, ami által az egymást követő nemzedékek megtanulták és értelmezték azokat az isteni beavatkozásokat Izrael életébe, valamint az eljövendő dolgoknak (eszkatológiának) azokat az isteni sablonjait, amelyekhez a világkorszakokat (aiónokat) lezáró és újakat elindító természetfölötti eseménysorozatok igazodtak. A földművelés eseményei csupán keretül szolgáltak a naptárkészítő számára, hogy Izrael történelmének és jövőjének isteni képét elénk állítsa.

A naptár fő funkciója azonban nem a dicsőséges múltra való emlékeztetés volt, hanem minden zsidónak – sőt, a nemzeteknek – a jövőről adott mintát. Többek között az ószövetségi nép számára azért is tilos volt az okkultizmussal, jövendőmondással való foglalkozás, mert a holdév ünnepeinek jelentéséből megérthették azt, hogy az eljövendő, korszakalkotó dolgokat, eseményeket Isten a naptárban meghatározott rendben bontakoztatja ki a zsidóság és az emberiség sorsában.

A korai keresztények elfogadták az ószövetségi naptárt mint az Isten üdvtervének kibontakoztatása számára meghatározott keretet. A mai kereszténység számára azonban nem tudatosult még az, hogy a keresztény üdvtörténeti események, és az eljövendő dolgok beteljesedése nem az egyházi, hanem a zsidó naptár szerinti prognózist követték és fogják követni. Bár a zsidó ünnepek eseményeivel és értelmezéseivel kapcsolatban jelentős ellentétek vannak a judaizmus és a kereszténység között. Például az Úr páskájával kapcsolatos újszövetségi állítás úgy szól, hogy az ószövetségi szimbolikus ünnep a zsidó naptár előrejelzése szerint akkor vált tényleges történelmi valósággá, ténnyé, amikor Krisztus megáldoztatott. Jézus a keresztények számára ugyanazzá vált, mint ami volt a páskabárány Izraelnek Egyiptomban. Mindkét üdvtörténeti eseményben a kiontott vér a nép számára egyrészt az életet jelentette, másrészt pedig szabadulást a gonoszság és halál erőitől.

Az ószövetségi első kéve ünnepének az újszövetségi megfelelője Jézus feltámadása a halálból, amit az eljövendő feltámadottak aratásának első zsengéjeként is bemutat Pál apostol. A zsidó hetek (sávuót) ünnepe a páskaünnep utáni ötvenedik napra esett, ami az aratás ünnepét is jelentette. A Jézus föltámadása utáni ötvenedik napra esett pünkösd. Jelentése: „ötvenedik” (görögül: pentekoszté). Ez volt az a nap, amikor a Szentlélek eljött, és a keresztények az ettől kezdődő korszakot szellemi aspektusból az aratás időszakának nevezik.

 

Pünkösd ígérete

A bibliai világnézet a távol-keleti világnézettel szemben határt húz az empirikus és a transzcendens világ között. Így a szellemi és az anyagi realitást nemcsak egységben, hanem mint egymással konfliktusban állókat is szemléli. A fizikai és a szellemvilág közti harmóniát és konfliktust egyrészt Lucifer bukásából, másrészt az ember bűnbeeséséből és ezeknek szellemi, materiális következményeiből vezeti le.

A bűn megfosztotta és elválasztja Isten teremtményét, az embert, a Teremtőjével való személyes közösségtől. Ezért a bibliai hit nem vallja azt, hogy minden ember Isten gyermeke lenne, illetve mindenkinek jogában állna Istent Atyjának nevezni. Jézust többek között a farizeusok azért is kikezdték, mert Istent Atyjának merte nevezni. Ezek a vallási vezetők a világszemléletükben helyesen húztak határt a látható és a láthatatlan valóság között. Tisztában voltak ugyan azzal, hogy a földi, emberi dolgokba való természetfölötti beavatkozás lehetséges, de ennek mindenképpen bibliai alapon, kiszámíthatóan és ellenőrizhetően kell megvalósulnia.

Köztudott, hogy a keleti vallás és a misztikusok számára a rajtunk kívüli transzcendens világ összeolvad az érzékeinkkel felfogható világgal. Ebben a világképben a természetfölötti megnyilvánulása a természetesben általános törvényszerűség, mindennapos élmény. A Biblia szerint azonban az ember számára közvetlenül elérhető szellemvilág tiltott, tisztátalan, mert szatanikus, ugyanis az evilág istenének (diabolosz) uralma alatt áll.

Az Isten uralma alatt álló tiszta és szent transzcendens világba az ember csak akkor tud behatolni, ha az saját magát föltárja. Ez pedig egyetemes mértékben kizárólag a megváltás után valósulhat meg az ember előtt. Ezért a bibliai istenkeresésben a bűnért való áldozat előfeltétele annak, hogy az emberbe beköltözzön Isten személyes jelenléte. Az ember bűnei miatt bemutatott ószövetségi áldozatokat pontosan és részletesen szabályozta a törvény. Az új szövetségben az áldozat maga a főpap, Jézus Krisztus, aki a tulajdon vérét adta az emberiségért, hogy az isteni igazságosság és engesztelés bűnösökkel szemben támasztott követelményeit tökéletesen kielégítse.

Jézus föltámadása által bebizonyosodott, hogy a Názáreti joggal nevezte Istent Atyának. A golgotai események, a föltámadott Jézus jelenései után a tanítványokban az Úr szeretetét még inkább felerősítette az a fölismerés, hogy csodált mesterük valóban Isten Fia, akiben Isten láthatatlan szellemi birodalma hatolt be a látható, természetes világba tökéletes formában. Az apostolok Jézus föltámadása és mennybemenetele után fordultak végérvényesen Isten országa felé, és várták, hogy annak erejével, karizmáival, dicsőséges örömével beteljesedjenek. Az ígéret azt is tartalmazta, hogy a látható világot és az Isten láthatatlan realitását elválasztó éles határvonalat a Szentlélek-(Szent Szellem-) keresztség következtében a hívők már a földi életük alatt is átléphetik, ami által Isten természetfölötti erejének hordozóivá lesznek.

 

Sebesen zúgó szél

Jézus a földi szolgálata során senkit nem keresztelt meg Szentlélekkel. Keresztelő János azt állította róla, hogy „ő Szentlélekkel és tűzzel (eredetiben: Szent Szellemben és tűzben) keresztel majd titeket”. Jézus mennybemenetele után az apostolok Jeruzsálemben várták Jézus ígéretének beteljesülését. Pünkösd napján a Szentlélek (Szent Szellem) hirtelen, látványos formában érkezett meg egy magánházba, ahol a tanítványok tartózkodtak. Gyorsan zúgó szélnek hangzavarához hasonló zajjal áradt az égből a tanítványokra, majd „megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, üle mindenikre azok közül” (Apostolok cselekedetei 2,3). A „megtelének mindnyájan Szentlélekkel [Szent Szellemmel]” kifejezés a Szellem-keresztségnek a tartalmát írja le, melynek során a tanítványok teljes személyisége, szelleme, teste, lelke a Szentlélek (Szent Szellem) teljes uralma alá került.

Keresztelő János ezt az élményt a vízkeresztségre használt kifejezéssel, a „baptidzó”–val írja le, amelyet magyarra a „keresztel” szóval fordítottak le. Ez a magyar műszó azonban nem adja vissza az eredeti görög „baptidzó” jelentését, és minden bizonnyal jelentős szerepet játszott abban, hogy a Szentlélek-keresztség formális, liturgiai eseménnyé lett az évszázadok során a keresztény világban. A „keresztel”-nek fordított „baptidzó” ige pontos jelentése: „bemerít”. Keresztelő János állítása Jézusról, amely szerint „ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel” (autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai püri), pontos, szó szerinti fordítása így szól: „ő Szent Szellemben és tűzben merít be titeket”.

Az eredeti szöveg jelentésének pontosításából kiderül, hogy a Szentlélekkel való bibliai betöltekezésnek semmi köze nincs ahhoz a felekezeti gyakorlathoz, amelyet bérmálásnak, vagy konfirmálásnak neveznek. A Szentlélek vételének formális utánzata Isten erejének jelenlétét homályos messzeségbe taszította az egyháztagok elől. Ezért sokan úgy gondolkodnak róla, mintha számukra elérhetetlen, misztikus dolog, és csupán bizonyos kiváltságos egyéneknek, vallási rétegnek a privilégiuma lenne.

A Szentlélek valóban láthatatlan, de valóságos személy, aki rendelkezik minden személyi jeggyel. A Biblia tanítja ugyan Isten mindenütt jelenlevőségét a világban, de ettől megkülönbözteti a Szentlélek manifesztálódó jelenlétét. Ahol ez a jelenlét megmutatkozik, ott az Úr jelenléte empirikusan is „tapinthatóvá”, érezhetővé lesz. Pünkösdkor a tanítványoknak Szentlélekkel való beteljesedését is kísérték fizikai-pszichikai reakciók. Ezekre a megnyilvánulásokra külső megfigyelők zavartan, csodálkozással és csúfolódással reagáltak, ami azonban a szellemi megtapasztalás értékéből semmit nem von le. Az egybegyűlt érdeklődők számára Péter apostol nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a Szentlélekkel való betöltekezés minden hívő ember számára elérhető ígéret. „Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek és mindazoknak, akik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr” (Apostolok cselekedetei 2,39).

Az Apostolok cselekedeteinek könyvében több olyan történet van följegyezve, amikor a hívőkre kiáradt a Szentlélek. Ezek az események egyértelműen bizonyítják azt, hogy minden esetben valóságos megtapasztalást eredményezett a hívőknél a Szentlélekkel való találkozás. Sőt, ezt a pneumatikus eseményt minden esetben a megfigyelők is hallhatták és láthatták, mert a Szentlélekkel való betöltekezésnek kezdeti jele (szémeion) a nyelvekenszólás (glosszolália) volt a korai egyházban.

 

Ünnepnap vagy valóság?

A keresztény világ megosztott a pünkösd üzenetével kapcsolatban. A történelmi vallási tradíció alapján állók szerint a pünkösd olyan egyházi ünnepnap, amikor az egyház születésnapjáról emlékeznek meg a felekezetek. Szerintük Isten visszavonta a Szentlélek eredeti manifesztációit az apostoli korszak után. Az egyházat nem személyes szinten, hanem általánosságban vezeti a Szentlélek, és legfeljebb a főpapság jeles képviselőit, legfőképp a pápát vezeti személyesen az Úr.

A pünkösdi keresztény karizmatikus mozgalom ezt a feltételezést – mint bibliai alapon nem igazolható állítást – visszautasítja. Szerintük Istennek ajándékai megbánhatatlanok, Jézus Krisztus főpapi szolgálata ma is funkcionál, működik Isten előtt, mert „ő tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Ennek a fényében Jézus ma is Szentlélekkel tölt be keresztényeket, és ezt az eseményt napjainkban is ugyanúgy megtapasztalják a hívők, mint a korai zsidó keresztények.

Ami pedig a Szellem ajándékait illeti, azok mindaddig érvényesek a hívő számára, míg el nem jő a teljesség (teleion). A Szentlélek nemcsak bizonyos csoportnak adatott, hanem minden hívőnek, aki szomjazik utána, és elfogadja és veszi a „Paraklétoszt”. Ezt Jézus földi szolgálata idején egyértelműen leszögezte: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta: élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, amelyet veendők valának az őbenne hívők” (János evangéliuma 7,37–39).

A tényleges egyházat egyéni és közösségi szinten is a Szentlélek vezeti. Így a pünkösdi mozgalom a lelki vezetői intézményt – amely a klérus uralmát hivatott betölteni a laikusok lelke és élete fölött – károsnak minősíti. Szerintük ez az intézmény kizárólag a lelkigondozás és a tanácsadás feladatára jogosult, amelynek erősítenie kell a hívők közösségét a Szentlélekkel.

A tradicionalisták a történelemre is hivatkoznak, melynek tanulsága szerint a Szentlélek megnyilvánulásai az apostoli korral megszűntek. A történelem bizonyságának értéke relativisztikus, mert a hit- és a szellemi élet legfőbb mércéje a teljes Szentírás. Ennek alapján állítják a karizmatikusok azt, hogy Isten nem vonta vissza a Szentlélek ajándékait, hanem azok az egyháztörténelem során háttérbe lettek szorítva a ritualizmus, bizonyos kultikus gyakorlatok és teológiai felfogások által.

A valóság az, hogy az egyház veszítette el a karizmákat engedetlensége miatt. A szellemi ajándékok azonban sohasem szűntek meg teljesen. Olyan kiváló személyiségek, mint például Irenaeus, Tertullianus, Augustinus, valamennyien bizonyítják, hogy a Szentlélek ajándékainak működése az ő idejükben is tapasztalható volt, jóval az apostoli korszak után. A középkorból származó följegyzések szerint különböző keresztény közösségekben, rendekben működtek szellemi ajándékok.

A XX. század pünkösdi-karizmatikus mozgalma alaposan rácáfolt a történelem tanulságára hivatkozók állítására. Az elmúlt évtizedekben dinamikusan fejlődő megújulási mozgalom a keresztény élet középpontjába helyezte a megtérés mellett a Szentlélek vételét is. Milliók beszámolói és tanúbizonyságai alapján bizonyos, hogy pünkösd nemcsak mint ünnepnap jelentős keresztény tömegek számára, hanem valóságos megtapasztalás és erőforrás, ami által az Úrral való közösségüknek Szellem és igazság lett az alapja.