Izrael és az engesztelés napja

A keresztény teológia legizgalmasabb és legtöbb vitát gerjesztő ágazata a huszadik század vége felé az izraelológia lett, ami a tradicionális bibliaértelmezéssel szemben olyan új szempontokat tárt fel, amelyek szükségessé teszik a hagyományos keresztény–zsidó viszony újraértelmezését. A hagyományos keresztény felfogás szerint Izraelt bűnei – és leginkább Jézus megfeszítése miatt – Isten véglegesen elvetette üdvtervéből, és helyére az egyházat állította.
A történelmi kereszténység magatartására általánosságban illik Jézusnak a gyilkos szőlőművesekről szóló példázata, akik kihasználva a gazda távollétét, a szőlőt ellopták a tulajdonostól, bért nem fizettek érte, a gazda képviselőit pedig üldözték, illetve megölték.

Végül a gazda megszerzi azt, ami az övé, és a bitorlókat megbünteti. Természetesen a hivatkozott példabeszéd mindenki számára tartalmaz morális tanulságokat, de nekünk, keresztényeknek, különösen komoly üzenetet hordoz: ne hamisítsuk meg Isten üdvtörténelmét, amit a Biblia világosan, közérthetően tartalmaz.

A főpap bűnvallása Jom Kippurkor a
Jézus-korabeli jeruzsálemi Templomban
Kép: Temple Institute

Ugyanis ha a kereszténység a kinyilatkoztatás, vagyis a szőlő tulajdonosának, nem pedig munkásának és haszonélvezőjének állítja be önmagát, akkor elorozza az örökséget Izraeltől. Akinek tisztelettel, hálával kellene fizetnie, azzal szemben ellenséges magatartást tanúsít, mert tagadja a zsidóságnak a saját gyökereihez való elidegeníthetetlen jogát és kapcsolódását. Ez pedig szellemi szempontból nézve a zsidó lét lényegének, értelmének a megsemmisítésével egyenlő, amelyből – mint azt a történelem és az iszlám terrorizmus is bizonyítja – egyáltalán nincs távol a fizikai megsemmisítés, a „végső megoldás” szándéka, indulata.

Megdöbbentő, hogy Jézus példabeszéde mennyire pontosan, a lényeget megragadva fejezi ki a kereszténység és az iszlám történelmi válságának (mondhatjuk: bukásának) akut fő okát. Az apostolok tanítása szerint Isten Izraelt nemcsak a bűnei miatt helyezte ideiglenesen távol a saját örökségétől, hanem e tettének legfőbb oka az volt, hogy a nemzetek lehetőséget kapjanak az Ő üdvtervébe való felvételre, bekapcsolódásra, a „szelíd olajfa zsírjából”, vagyis Ábrahám áldásaiból való részesedésre, amely számukra Ábrahám magjában, vagyis Jézus Krisztusban, a Messiásban adatott meg.

Nagy hiba elfelejteni azt, hogy Isten közel kétezer évig készítette fel Izraelt, a zsidóságot a Messiás megjelenésére, míg a nemzetek felkészülés, előkészítés nélkül „estek be a krédóba”. Könnyen jött áldás szemtelenné és kevéllyé teheti az embert, ha a tényeket szem elől veszíti. Indokoltan figyelmezteti Jézus a keresztényeket: „Annak az aratására küldtelek titeket, amit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába álltatok.” (János evangéliuma 4:38)

A mai tényleges kereszténység olyan szellemi örökséget, javakat vallhat magáénak, amelyeket nem ő alapított meg, amelyek nem általa léptek be a legfelsőbb láthatatlan világból a földre, a láthatóba, hanem Izrael által. Azok a szellemi javak, amelyek az embert krisztusivá teszik, mind először zsidó emberekben valósultak meg: például a bűnbocsánat, az újjászületés, a Szentlélekkel való betöltekezés, az igehirdetés.

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben sorolja fel azokat a szellemi dolgokat, melyeket Isten Izraelnek adott, akik pedig ezekkel a világot megáldották: „Akik izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás, és az isteni tisztelet és az ígéretek, akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus (Messiás), aki mindenek felett örökké áldandó Isten, ámen.” (9:4-5)

A felsorolás közel sem teljes, de ha csak a fenti szellemi javakat, tényeket vesszük figyelembe, akkor is igazságot mondtunk azzal, hogy az izraelita kincsek, emberek nélkül soha sem tudott volna a kereszténység megszületni, egyetlen keresztény felekezet sem tudott volna ezek nélkül vagy ezekre hivatkozva létrejönni. Tehát azoknak, akik a keresztény értékek védelméről beszélnek, tudniuk kell, hogy azok fundamentumai izraelita értékek, személyek, és ezeket az értékeket nem a zsidósággal szemben kell meghatározni.


A főpap illatáldozatot mutat be
Kép: Temple Institute

Sokan a fenti tényeket részben elfogadják az ószövetségi Izraelre vonatkozóan, de azt mondják: az új szövetséget a keresztények adták a világnak, és az sokkal tökéletesebb és jobb egyezség Isten és ember között, mint az előző.

Úgy beszélnek az új szövetség megkötéséről, mintha mai keresztény felekezetük és papságuk műve lenne, vagy legalább is alapítóiké. Ezzel szemben a történelmi, bibliai tény az, hogy az új szövetség létrejöttében Izrael fiai játszották a domináns szerepet.

Mária, Jézus anyja, törvénytisztelő zsidó hölgy volt, hasonlóan Keresztelő János szülei is. Jézus Krisztus körülmetélt zsidóként Mózes törvényének egész életében alávetette magát.

A vele szemben megfogalmazott törvényszegések vádjai még az ószövetségi igék helyes értelmezése alapján sem minősülnek bűnnek. Az apostolok szintén körülmetélt zsidó emberek voltak, akiket az különböztetett meg a többi izraelitától, hogy szemükkel győződtek meg arról, hogy Jézus feltámadt a halálból, ezért elkezdték hirdetni népük között, hogy a várva várt Messiás eljött a názáreti Jézus Krisztusban, és felszólították Izrael fiait és lányait: higgyék el, hogy Jézus a Messiás, aki bűnbocsánatot szerzett Izraelnek, mert a nép bűneiért engesztelő áldozattá tette önmagát a kereszten.

Az egyház sem Izrael háttérbe szorítása, kirekesztése, eltörlése céljából alakult. A keresztények az egyház születésének pünkösdöt tartják, amikor is Jézus százhúsz tanítványára leszállt a Szentlélek Jeruzsálemben – mind a százhúsz zsidó volt. Ha ez igaz – márpedig igaz –, akkor az is igaz, hogy zsidó emberek ajándékozták meg az emberiséget az egyházzal és az evangéliummal is.

Ők beszéltek először a Szentlélekről. Az egyház alapigazságait, célkitűzéseit, feladatkörét, szerkezetét zsidó emberek, Pál, Péter, Jakab, Júdás, János határozták meg Jézus Krisztus útmutatásai szerint.

Az apostolok ezzel egyben átadták a következő hívő nemzedékek számára a keresztény egyház általános ismérveit, amely alapján meg lehet állapítani egy egyházról, közösségről, hogy utódja-e az apostolok örökségének, vagy valami mást csinál. „Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” (Korinthosziakhoz írt első levél 3:11)

Az antiszemitizmus az egyház természetével összeegyeztethetetlen, idegen és vele ellenséges elem, amely a más kategóriájába tartozik, és Pál logikáját követve Isten ítélete alá esik. Jézus és az apostolok, valamint a zsidókeresztények mind szerették népüket, irántuk való viszonyulásukon az sem változtatott, hogy a zsidóság többsége elutasította az evangéliumot, s az új káhál, ekklészia működését gyanakvással szemlélte, sőt esetenként ellenségesen, agresszíven lépett fel vele szemben.

Az apostolok megértették azt, hogy a zsidóság többségének Jézus Krisztussal szembeni negatív magatartását Isten arra használja fel, hogy az izraelitáknak adott szellemi javak ismertté legyenek az emberiség előtt. A zsidókeresztények és a zsidóság között kialakult ellentétek megmerevedése után látták elérkezettnek az időt az apostolok, hogy Isten Igéjét megosszák a világgal, és így vette kezdetét a népek evangelizálása, amelynek semmiképpen nem volt sem nyílt, sem burkolt célja egy anti-Izrael, anti-Jeruzsálem vagy antiszemita vallás létrehozása, felépítése.

Hogy ez mégis megszületett Európában, ennek egyik fő oka az volt, hogy az idők során figyelmen kívül hagyták az eredeti evangélium lényegének és szellemének változhatatlanságát, amelyet az apostolok szellemi örökségének egyik lényeges ismérveként adtak tovább. A kereszténység történelmi rendellenessége azután kezdett megmutatkozni, miután nem csupán a szolgálati területek változtak meg, hanem az egyházi emberek más evangéliumot kezdtek el hirdetni, és más szellemet kezdtek megosztani a nemzetekkel.

Az ennek nyomán kialakult vallás már nem volt képes Isten programja alapján látni az aktuális üdvrendet sem, és nem volt képes méltányolni a zsidóság elévülhetetlen történelmi érdemeit, amelyeknek köszönhetően a nemzeteknek egyáltalán közük lehet Isten Igéjéhez, és életcéljukká tehetik az üdvösség keresését.

Az apostolok, Pállal az élen, tisztában voltak azzal, hogy Izrael távolléte a Messiástól a nemzetek számára nyújt szellemi, lelki, sőt kulturális, gazdasági fölemelkedést. Ugyanis a világ végét jelenthette volna az, ha Izrael többsége a Messiást első eljövetelekor már elfogadta volna királyának.

A Jom Kippur

Az Úr ószövetségi ünnepei alapján is világos, hogy Izrael nemzetként való újjászületése, a Messiással való végérvényes találkozása nem a tavaszi ünnepeken valósul meg, hanem jóval később, ősszel, a Jom Kippur napján. Nem véletlenül számít ez Izrael népe számára az év legfontosabb, legjelentősebb ünnepének (jom kippur = engesztelés napja). Az Ószövetség korában a főpap csak ezen az egyetlen egy napon léphetett be a Templomban a Szentek Szentjébe, az Úr sechinájának, dicsőségének jelenlétébe.

A keresztényeknek is egyre inkább figyelniük kell Jom Kippur profetikus tartalmára, mert ez az ünnep a Messiás visszajövetelére, megváltó művének folytatására is utal. A jelenlegi világkorszak végén a Messiás – a keresztény hit szerint Jézus Krisztus – eljön, és megszabadítja Izraelt az őt ismételten megsemmisíteni akaró nemzetek koalíciójától, „és így az egész Izrael megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat: és ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Rómaiakhoz írt levél 11:26–27).

Pál apostol az egész Izrael megszabadulásáról, újjászületéséről beszél, vagyis arról a maradékról, akik élnek majd az antimessiás korában, akinek vezetésével a „gyilkos szőlőművesek” nemzetközi hadereje taszítja Izraelt annyira nagy nyomorúságba, amiről Jézus azt állította: ilyen „nem volt a világ kezdete óta, és nem is lesz soha” (Máté evangéliuma 24:21).

A zsidóság történelmi sorsában három nagy nyomorúságnak a korszakát láthatjuk. Az első nyomorúság helyszíne Egyiptom volt. A korszak végén a birodalomban megerősödött az antiszemitizmus, sőt ez a fáraó rögeszméjévé vált, annak ellenére, hogy korábban egy zsidó alapozta meg az akkori Egyiptom gazdasági, világpolitikai hatalmát, jelentőségét.

Az új fáraók, akik a zsidókat látták a birodalom legnagyobb kérdésének, bajának, hamar elfelejtették József történelmi érdemeit. Az egyiptomi nyomorúság vége felé elviselhetetlenné vált a zsidók számára az elnyomás, sőt a fáraó népirtást rendelt el, minden újszülött fiúgyermeket kivégeztetett. Az első nyomorúságnak Isten beavatkozása vetett véget.

A második nyomorúság az asszír-babiloni fogság idejére tehető. Ebben az időben a zsidóknak szintén szembe kellett nézniük olyan ellenségekkel, például Hámánnal, akik az egész népet fizikailag is szerették volna megsemmisíteni. De Isten Eszter királyné és Márdokeus által ezt meghiúsította. Dániel könyvéből is úgy tűnik, hogy időszakonként a birodalomban fellángolt az antiszemitizmus, a zsidók társadalmi sikerei irigységgel töltötték be a birodalom tisztségviselőit. Végül is Júda és Benjámin törzse tért vissza az ígéret földjére. Ennek a korszaknak a végén is szellemi megújuláson, megtérésen mentek keresztül a visszatérők: elhagyták az idegen isteneket, bálványokat, és Isten akaratának megfelelően megújították a házasságukat.

A nyomorúság harmadik korszaka lett a leghosszabb időtartamú. Krisztus születése után 70-től, illetve 135-től számítható ennek a korszaknak a kezdete, melyet Róma neve fémjelez. A római nyomorúságban a zsidóságnak már addig is nagyon nehéz és kemény sorsa volt, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. sikereinek ellenére.
Különösen tragikus vonása ennek a korszaknak az, hogy a kereszténységnek nevezett civilizáció játszotta a leginkább negatív szerepet a zsidóság történelmi nyomorúságának létrejöttében és fenntartásában.

Ennek az érának azonban a bibliai próféciák szerint nincs még vége, annak ellenére sem, hogy örvendetes fejleményként kell látnunk a modern Izrael megszületését és fennállását. Izrael állam léte egyértelműen e korszak végének gyors közeledését jelzi, amelyhez a prófécia szerint nem a békességen, a zsidók jogainak a világ részéről történő elismerésén keresztül vezet az egyenes út, hanem a „római nyomorúság” a nagy tribulációba, apokalipszisbe torkollik, amely utat megállapodások, konfliktusok, árulások, reménykedések, szorongások, félelmek, hitek és megcsalattatások fognak kísérni.

A próféták előrejelzése szerint Izrael szellemi ébredésének, újjászületésének elindulása a római korszak végén olyan nagy kihívást jelent a nemzetek számára, hogy a zsidók fizikai megsemmisítésének a szándékát újra a világ kormányzati programjává teszik.


A Jézus-korabeli jeruzsálemi Templom látképe
Kép: Temple Institute

A Jom Kippur ünnepének beteljesedése erre az időre tehető, amikor az engesztelő áldozat láthatóvá lesz Izrael, majd az egész világ előtt.

Ide vonatkozó íráshelyek szerint, míg Izrael egy emberként bűnbánattal, valamint örömmel és áldással fogadja a Sionba (Cionba) érkező Messiást, addig a nemzetek vezetői ellenségesen; sőt kísérletet tesznek a Messiás és kísérete megsemmisítésére is. A prófétai beszéd szerint ez a próbálkozás kudarcra ítéltetett, s az Úr véget vet Júda és Jeruzsálem nyomorúságának, ahogy Jóel jövendöli: „Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat, s levezetem őket Josafát völgyébe, és perbe szállok ott velük az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a pogányok közé és megosztoztak az én földemen.” (Jóel 3:2)

Tehát az Izrael és a Messiás kapcsolatában bekövetkezett több mint kétezer éves eltávolodás nem elszakadást jelent, hanem a világ számára nyílt lehetőség ez által, hogy Isten örökségét munkálja, védelmezze, hasznot húzzon belőle – de nem a tulajdonjogát kapta meg. Pontosan ennek elorozása miatt jön vissza többek között a Messiás, hogy jogait, örökségét helyre állítsa, birtokba vegye, amivel a világ hatalmasságai szembe helyezkednek.

És ennek keretében kerül sor Izrael megváltására, a dicsőség jelenlétébe állítására. Erre utal a Jom Kippur, valamint az ítéletre, amelynek az alapja a Jézus vértestvéreihez való viszony lesz a Máté evangéliumának 25. fejezete szerint. A nemzetek jövője, valamint jelenlétük és szerepük a messiási korszakban döntően attól függ a Szentírás szerint: képesek-e elismerni Jézus Krisztus Izraelre és földjére vonatkozó jogait vagy nem.

Ez az igazságosság és az igazságtalanság választóvonala minden nemzet, vallás, egyén számára.Ez lesz a hazugság és a sötétség titkának a felfedése és megítélése, amely a jó és a rossz kategóriáiba sorolja be az embereket.

Ebből következik, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus rossz irányjelzők és útmutatók, amelyek Isten ellenségeinek táborába vezetnek, ahol a fáraói, hámáni, pilátusi, hitleri szerep jut az embernek, és a biztos vereség. Ma még érvényes Pál keresztényeknek adott tanácsa a zsidókhoz, Izraelhez való viszonyuk formálásával kapcsolatban: „Az evangéliumra nézve ugyan ellenségek tiérettetek, de a választásra nézve szeretettek az atyákért, mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az Ő elhívása.” (Rómaiakhoz írt levél 11:28-29).

Az a lehetőség, hogy egy pogányból keresztény lehet, egy bűnösből pedig igaz ember, vagyis az, hogy még zajlik a népek evangelizálása az igehirdetés által, abból a tényből fakad, hogy a zsidóság többsége elutasítja az evangéliumot.

Isten soha sem bánta meg, hogy Izraelre bízta Igéjét, és központi szerepet adott neki az üdvtörténetben és az eszkatológiai időszakban egyaránt. Beteljesíti a neki adott ígéreteket, mert ezt a nép atyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak feltétel nélkül megígérte. Ezért a zsidókat elfogadni, tisztelni, valamint Izraelt támogatni, szeretni, keresztény hitből származó kötelezettség is.

Jom Kippur ünnepe Izraellel szembeni adósságunkra is utal, arra hogy szeretettel fizessünk neki, és várjuk Izrael számára az engesztelés napjának tökéletes beteljesedését, amely a mi hitünk igazságtartalmának is végső és megcáfolhatatlan bizonyítéka lesz. A mi igazságunk az ő igazságukkal lesz teljes, és mindkettő egymást elfogadva képes realizálni az elhívását az Úrtól meghatározott menetrend alapján.Így – e nézet szerint – egy zsidónak nincs más lehetősége az üdvözülésre, mint hogy bűnös nemzeti–vallási identitását feladva kikeresztelkedik, és csatlakozik a kereszténységhez.

Hosszú évszázadokon keresztül, melyek a mai napig figyelmen kívül nem hagyható befolyást gyakorolnak tömegek gondolkozására, az Izraelre vonatkozó bibliai próféciákat, ígéreteket az egyházra vonatkoztatták. Vagyis a kereszténység jogtalanul kisajátította Izrael szellemi örökségét, és önmagát igyekezett beállítani eredeti tulajdonosnak, aki az emberiséget megajándékozta a Bibliával, a kinyilatkoztatás tudományával, örök erkölcsi törvényekkel, és nem utolsósorban a Messiással, az evangéliummal és az igazi egyházzal.

Ennek a tisztességtelen magatartásnak a legsúlyosabb eleme az volt, hogy mindezeket módszeresen ellentétbe állították a zsidósággal, a kibékíthetetlenség látszatát keltve, oly sikeresen, hogy a diaszpóra-zsidóság jelentős része a Bibliában, a prófétákban, és különösen Jézus Krisztusban és az evangéliumban az ellenségét vélte látni hosszú ideig.

Az államegyház uralma alatt álló társadalmakat pedig ez a keresztény színezetű vallási ideológia itatta át, amely gyakran nyílt antiszemitizmusban manifesztálódott a történelem során, és alapul szolgált a nácizmus rasszista ideológiájának, amely mérhetetlen nyomorúságba, pusztulásba taszította Európában a zsidóságot, sőt az iszlám fundamentalistáknak, terroristáknak ideológiai támaszt nyújt napjainkban is.