Jóm Kippur - az engesztelés napja

Az Úr ószövetségi ünnepei alapján is világos, hogy Izrael nemzetként való újjászületése, a Messiással való végérvényes találkozása a Jom Kippur napján fog megvalósulni.

A keresztényeknek is egyre inkább figyelniük kell Jom Kippur profetikus tartalmára, mert ez az ünnep a Messiás visszajövetelére, megváltó művének folytatására is utal.

Az Úr ószövetségi ünnepei alapján is világos, hogy Izrael nemzetként való újjászületése, a Messiással való végérvényes találkozása nem a tavaszi ünnepeken valósul meg, hanem jóval később, ősszel, a Jom Kippur napján. Nem véletlenül számít ez Izrael népe számára az év legfontosabb, legjelentősebb ünnepének (jom kippur = engesztelés napja). Az Ószövetség korában a főpap csak ezen az egyetlen egy napon léphetett be a Templomban a Szentek Szentjébe, az Úr sechinájának, dicsőségének jelenlétébe.

A keresztényeknek is egyre inkább figyelniük kell Jom Kippur profetikus tartalmára, mert ez az ünnep a Messiás visszajövetelére, megváltó művének folytatására is utal. A jelenlegi világkorszak végén a Messiás – a keresztény hit szerint Jézus Krisztus – eljön, és megszabadítja Izraelt az őt ismételten megsemmisíteni akaró nemzetek koalíciójától, „és így az egész Izrael megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat: és ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Rómaiakhoz írt levél 11:26–27). Pál apostol az egész Izrael megszabadulásáról, újjászületéséről beszél, vagyis arról a maradékról, akik élnek majd az antimessiás korában, akinek vezetésével a „gyilkos szőlőművesek” nemzetközi hadereje taszítja Izraelt annyira nagy nyomorúságba, amiről Jézus azt állította: ilyen „nem volt a világ kezdete óta, és nem is lesz soha” (Máté evangéliuma 24:21).

A zsidóság történelmi sorsában három nagy nyomorúságnak a korszakát láthatjuk. Az első nyomorúság helyszíne Egyiptom volt. A korszak végén a birodalomban megerősödött az antiszemitizmus, sőt ez a fáraó rögeszméjévé vált, annak ellenére, hogy korábban egy zsidó alapozta meg az akkori Egyiptom gazdasági, világpolitikai hatalmát, jelentőségét. Az új fáraók, akik a zsidókat látták a birodalom legnagyobb kérdésének, bajának, hamar elfelejtették József történelmi érdemeit. Az egyiptomi nyomorúság vége felé elviselhetetlenné vált a zsidók számára az elnyomás, sőt a fáraó népirtást rendelt el, minden újszülött fiúgyermeket kivégeztetett. Az első nyomorúságnak Isten beavatkozása vetett véget.

A második nyomorúság az asszír-babiloni fogság idejére tehető. Ebben az időben a zsidóknak szintén szembe kellett nézniük olyan ellenségekkel, például Hámánnal, akik az egész népet fizikailag is szerették volna megsemmisíteni. De Isten Eszter királyné és Márdokeus által ezt meghiúsította. Dániel könyvéből is úgy tűnik, hogy időszakonként a birodalomban fellángolt az antiszemitizmus, a zsidók társadalmi sikerei irigységgel töltötték be a birodalom tisztségviselőit. Végül is Júda és Benjámin törzse tért vissza az ígéret földjére. Ennek a korszaknak a végén is szellemi megújuláson, megtérésen mentek keresztül a visszatérők: elhagyták az idegen isteneket, bálványokat, és Isten akaratának megfelelően megújították a házasságukat.

A nyomorúság harmadik korszaka lett a leghosszabb időtartamú. Krisztus születése után 70-től, illetve 135-től számítható ennek a korszaknak a kezdete, melyet Róma neve fémjelez. A római nyomorúságban a zsidóságnak már addig is nagyon nehéz és kemény sorsa volt, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. sikereinek ellenére. Különösen tragikus vonása ennek a korszaknak az, hogy a kereszténységnek nevezett civilizáció játszotta a leginkább negatív szerepet a zsidóság történelmi nyomorúságának létrejöttében és fenntartásában. Ennek az érának azonban a bibliai próféciák szerint nincs még vége, annak ellenére sem, hogy örvendetes fejleményként kell látnunk a modern Izrael megszületését és fennállását.

Izrael állam léte egyértelműen e korszak végének gyors közeledését jelzi, amelyhez a prófécia szerint nem a békességen, a zsidók jogainak a világ részéről történő elismerésén keresztül vezet az egyenes út, hanem a „római nyomorúság” a nagy tribulációba, apokalipszisbe torkollik, amely utat megállapodások, konfliktusok, árulások, reménykedések, szorongások, félelmek, hitek és megcsalattatások fognak kísérni. A próféták előrejelzése szerint Izrael szellemi ébredésének, újjászületésének elindulása a római korszak végén olyan nagy kihívást jelent a nemzetek számára, hogy a zsidók fizikai megsemmisítésének a szándékát újra a világ kormányzati programjává teszik.

A Jom Kippur ünnepének beteljesedése erre az időre tehető, amikor az engesztelő áldozat láthatóvá lesz Izrael, majd az egész világ előtt. Ide vonatkozó íráshelyek szerint, míg Izrael egy emberként bűnbánattal, valamint örömmel és áldással fogadja a Sionba (Cionba) érkező Messiást, addig a nemzetek vezetői ellenségesen; sőt kísérletet tesznek a Messiás és kísérete megsemmisítésére is. A prófétai beszéd szerint ez a próbálkozás kudarcra ítéltetett, s az Úr véget vet Júda és Jeruzsálem nyomorúságának, ahogy Jóel jövendöli: „Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat, s levezetem őket Josafát völgyébe, és perbe szállok ott velük az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a pogányok közé és megosztoztak az én földemen.” (Jóel 3:2)

Tehát az Izrael és a Messiás kapcsolatában bekövetkezett több mint kétezer éves eltávolodás nem elszakadást jelent, hanem a világ számára nyílt lehetőség ez által, hogy Isten örökségét munkálja, védelmezze, hasznot húzzon belőle – de nem a tulajdonjogát kapta meg. Pontosan ennek elorozása miatt jön vissza többek között a Messiás, hogy jogait, örökségét helyre állítsa, birtokba vegye, amivel a világ hatalmasságai szembe helyezkednek. És ennek keretében kerül sor Izrael megváltására, a dicsőség jelenlétébe állítására. Erre utal a Jom Kippur, valamint az ítéletre, amelynek az alapja a Jézus vértestvéreihez való viszony lesz a Máté evangéliumának 25. fejezete szerint.

A nemzetek jövője, valamint jelenlétük és szerepük a messiási korszakban döntően attól függ a Szentírás szerint: képesek-e elismerni Jézus Krisztus Izraelre és földjére vonatkozó jogait vagy nem. Ez az igazságosság és az igazságtalanság választóvonala minden nemzet, vallás, egyén számára. Ez lesz a hazugság és a sötétség titkának a felfedése és megítélése, amely a jó és a rossz kategóriáiba sorolja be az embereket.

Ebből következik, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus rossz irányjelzők és útmutatók, amelyek Isten ellenségeinek táborába vezetnek, ahol a fáraói, hámáni, pilátusi, hitleri szerep jut az embernek, és a biztos vereség. Ma még érvényes Pál keresztényeknek adott tanácsa a zsidókhoz, Izraelhez való viszonyuk formálásával kapcsolatban: „Az evangéliumra nézve ugyan ellenségek tiérettetek, de a választásra nézve szeretettek az atyákért, mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az Ő elhívása.” (Rómaiakhoz írt levél 11:28-29). Az a lehetőség, hogy egy pogányból keresztény lehet, egy bűnösből pedig igaz ember, vagyis az, hogy még zajlik a népek evangelizálása az igehirdetés által, abból a tényből fakad, hogy a zsidóság többsége elutasítja az evangéliumot.

Isten soha sem bánta meg, hogy Izraelre bízta Igéjét, és központi szerepet adott neki az üdvtörténetben és az eszkatológiai időszakban egyaránt. Beteljesíti a neki adott ígéreteket, mert ezt a nép atyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak feltétel nélkül megígérte. Ezért a zsidókat elfogadni, tisztelni, valamint Izraelt támogatni, szeretni, keresztény hitből származó kötelezettség is. Jom Kippur ünnepe Izraellel szembeni adósságunkra is utal, arra hogy szeretettel fizessünk neki, és várjuk Izrael számára az engesztelés napjának tökéletes beteljesedését, amely a mi hitünk igazságtartalmának is végső és megcáfolhatatlan bizonyítéka lesz. A mi igazságunk az ő igazságukkal lesz teljes, és mindkettő egymást elfogadva képes realizálni az elhívását az Úrtól meghatározott menetrend alapján.

„A hosszú nap”. Az ünnepeket tartó zsidó családok életében általában csak így ismert Jom Kippur, azaz az engesztelés napja. Ezen a napon tartózkodni kell mindennemű étel és ital fogyasztásától, vagyis teljes böjtöt kell tartani a Mindenható haragjának kiengesztelésére, amely jogosan lobban fel az emberek bűnei láttán. Ugyanakkor ma már talán kevéssé ismert e jelentős ünnep bibliai háttere: mit jelentett az engesztelés napja abban az időben, mikor még Jeruzsálem látképét nem az aranykupolás Sziklamecset, hanem a Salamon idejében épített Szentély uralta.

Derek Prince: Engesztelés

Jézus Krisztus kereszten kifolyt vérének többszörös szerepe van: engesztelő áldozatként az Atyához került a mennyei Templomban lévő mennyei frigyládára, hogy megbékélést hozzon létre a bűneink miatt ránk jogosan haragvó Isten és az emberiség között. Ez a vér lett ezen felül a megváltásunk, a Sátán uralmából való visszavásárlásunk ára is. Ugyanez a vér szolgál továbbá a meghintés vére gyanánt, amely megszenteli a hívőt, és ez a páska-bárány vére is, amely befedez a Pusztítóval szemben.

Rendkívül fontos különbségre kell rámutatnunk az engesztelésnek fordított ószövetségi héber szó és az ugyanígy fordított újszövetségi görög kifejezés között. Az eredeti héber szó a kippur, és azt jelenti, hogy be-fedezés. Az engesztelés napja tehát a befedezés napja volt. Az aznap bemutatott áldozatok a nép bűneit befedezték – de csupán egy év erejéig. A következő évben ugyanazon a napon a bűnöket újra be kellett fedezni. Az ilyenkor bemutatott áldozatok tehát nem tudtak végleges megoldást nyújtani a bűn problémájára; csupán egy ideiglenes befedezést voltak képesek biztosítani. Ahogy az egyik engesztelés napja követte a másikat, úgy hosszabbították meg ezt a befedezést mindig egy-egy évvel.

Az engesztelés újszövetségi képe azonban ettől teljesen különböző. Ez jól látható például abból, ha egymással összehasonlítunk két részletet a Zsidókhoz írt levélből – abból az újszövetségi könyvből, amely mindenek fölött Jézussal mint Főpapunkkal és azzal az áldozattal foglalkozik, amelyet Ő mutatott be értünk.

Először is a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetének 3. és 4. verseiben azokról az áldozatokról olvashatunk, amelyeket az Ószövetség idején mutattak be: „Azok az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek.” Tehát azok az áldozatok nemhogy nem szabadították meg az embert a bűntől, hanem folyamatosan a bűn problémájára emlékeztették. „Ugyanis nem lehetséges, hogy a bikák és bakok vére elvegye a bűnöket.” A központi kérdés tehát az, hogyan lehet nem csupán befedezni, hanem elvenni a bűnöket.

A 9. fejezet 26. versében ugyanakkor azzal szembesülünk, hogy az ószövetségi áldozatokkal szöges ellentétben mi lett az eredménye Jézus áldozati halálának. A vers második felében a következőt tudjuk meg Jézusról: „Most azonban, a korszakok végén egyszer megjelent, hogy önmaga feláldozása által félretegye a bűnt.”

Tehát amikor Jézus eljött és önmagát áldozatul adta a kereszten, ezzel félretette a bűnt. Ez a lépése élesen megkülönbözteti az ószövetségi áldozatoktól, amelyek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék a népet: a bűn ténye még nincs megfelelőképpen kezelve, és csupán olyan befedezést tudtak nyújtani, amelynek érvényessége egy év volt.

Amikor Keresztelő János bemutatta Jézust a körülállóknak, így szólt róla (Jn 1:29): „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Figyeljük meg még egyszer, mennyire különbözik ez az ószövetségtől: Jézus elvette a bűnt! Ebből következik az is, hogy akik elfogadják ezt az áldozatát, azoknak nincs többé szükségük bűnért való áldozatra.