A két birodalom

A keresztény démonológiával kapcsolatban több állásfoglalást is közzétettek egyházak. Például a Vatikán is megfogalmazta a démonűzéssel kapcsolatos útmutatásait. A karizmatikus-pünkösdi jellegű közösségekben rendszeresen tanítanak a szellemi harcról, démonok kiűzéséről (exorcizmus).

De mi a Szentírás tanítása az Isten országa és a Sátán országa közötti konfliktusról, háborúról és a Rossz misztériumáról?

A bibliai világnézet egyik sajátossága, hogy hisz abban: a Gonosz valóságának erői befolyásolják az emberiséget a látható világban, annak folyamataiba, működésébe azzal a szándékkal avatkoznak be, hogy ott a Sátán terveinek megfelelően változást, tévhiteket és téves célokat, diabolikus állapotokat hozzanak létre. A történelem, az evilág – a Szentírás szerint – két titkos, transzcendens szellemi végcél felé halad: a sátánimádás és az istenimádás irányába, melyek János Apokalipszise szerint az emberiséget végérvényesen két egymással szemben álló, ellenséges táborra fogják szakítani.

A történelem két rejtett szellemi vonulata a világosság és a sötétség erői közötti küzdelem, amelynek eszkatológiai végkifejlete a Biblia központi témája. A sátánimádás felé az emberiséget a bűn, démonok, bukott angyalok, valamint a gonosz erejével felkent állami, politikai és vallási vezetők (mint például Hitler, Sztálin vagy Khomeini), és nem utolsósorban maga a Rossz megszemélyesítője, a Sátán vezeti.

János apostol Apokalipszise szerint e világkorszak (aión) végén mindössze hét évig tart majd a Sátán földi birodalma, amikor is egy diabolikus zsenialitással rendelkező világdiktátor (Antikrisztus) vezetése alatt egy olyan globális világdiktatúrát építenek fel a hatalmasságok, amelyben a Gonosz látható, földi, emberi szinten a maga véges és teljes mértékében megvalósul, s így az emberiség döntő többsége a Sátánt és annak emberi képviselőit istenként fogja imádni.

Az embert földi pályájának kezdetétől fogva kísérő titkos gonosz erők, vagyis a Sátán birodalma (baszileia, "királyság", Máté 12,26), az aposztata emberiség közreműködése által a történelem utolsó éveiben kézzelfogható valósággá válik. A természetfölötti és emberi gonoszság földi szimbiózisa során transzcendens gonosz lények ("földönkívüliek") elveszítik kozmikus pozíciójukat, égi tartózkodási helyüket, és a Földre menekülnek, hogy az emberi nemmel elkeveredve menedéket találjanak a Mikhaél arkangyal által vezetett angyali légiók támadásaival szemben (Jelenések 12,7–9).

Az istenimádás felé haladó történelmi vonulat középpontjában Isten országa (baszileia tu theu, "Isten királysága") és annak vezetője, Jézus Krisztus személye áll. Az evangélium a keresztény hit szerint azért jó-, öröm-, és győzelmi hír, mert Isten birodalmának Jézus Krisztus általi döntő győzelmét hirdeti a Sátán birodalma felett. A Názáretinek a halálból való föltámadása, majd a mennyben királlyá történt koronázása e győzelem diadalmenete. Isten birodalmának a szatanikus erők fölött aratott győzelme nem időleges esemény, hanem eszkatológikus jelentéssel bír: előre jelzi annak diadalát a gonoszság erői felett e világkorszak végén.

Az evangélium csodái és jelei a két láthatatlan szellemi hatalom összeütközését jelzik, valamint azt, hogy ebben a konfliktusban Jézus Krisztus támadóként és legyőzőként lépett fel a Rosszal szemben. A csodák és jelek azt igazolják, hogy Jézus természetfölötti hatalma és cselekvési képessége (dünamisz, "erő") felülhaladja az ellenségét, emiatt szólítja fel az embert megtérésre, hitre, Isten országához való csatlakozásra.

Az igazi egyház mint Isten országának nem egyetlen, de különleges jelentőségű eszköze, Jézus nyomán folytatója, hadereje is a Sátán birodalma elleni szellemi-erkölcsi küzdelemnek. Jézus Krisztus ekklésziája – legalábbis az első században –, inkább hasonlított hadihajóhoz, mint luxusjachthoz vagy mentőcsónakhoz, természetesen szellemi és erkölcsi szempontból nézve. Az Apostolok cselekedeteinek könyve szerint az egyház Krisztus testeként képes elfoglalni azt a számára kijelölt szellemi-erkölcsi pozíciót, ahonnan az Isten országának a Sátán királyságával szembeni felsőbbségét meg tudja jeleníteni.

A betegek meggyógyítása, a démonok kiűzése, vagyis az evangéliumi csodák és jelek azt mutatják, hogy az igazi egyház Isten országának jelenlétében áll, és céljainak megvalósításáért munkálkodik.

Jézus Isten országa eljövetelének első jelét a démonoktól való megszabadulásban látta: "Ha pedig én Isten Lelke (Szelleme) által űzöm ki a démonokat, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa." (Máté 12,28) Az evangélium felfogása szerint a Szent Szellem és a démonok egymással való összeütközése szükségszerű a Földön ahhoz, hogy Isten országának jelenléte kiépülhessen valakiben. A démonok távozása pedig azt jelzi, hogy a Szent Szellemnek és Jézusnak alá vannak rendelve e szellemi lények.

Igazság és zűrzavar a démonűzés körül

Napjainkban széles körű ellenszenv mutatkozik a démonűzéssel szemben. A témát nagyon sok félreértés, teológiai tudatlanság, vallásos vagy materialista előítélet, és némely démonűző részéről elkövetett hibák, visszaélések veszik körül. A keresztény világ démonűzéssel szembeni zavarában azonban számos fordítási probléma is szerepet játszik.

Példának okáért, a magyar köznyelvben és számos bibliafordításban is az "ördögök" kifejezést használják a démonokra, ezzel szemben az Újszövetség kifejezetten megkülönbözteti a démonokat az Ördögtől. Az Újtestamentumban a "démon" (daimonion) kifejezés hatvanszor fordul elő, ami önmagában arra mutat, hogy itt egy fontos újszövetségi tanításról van szó. A démonokat az Újszövetség "tisztátalan szellemek"-nek és "gonosz szellemek"-nek is nevezi, az előbbi húszszor, az utóbbi hatszor fordul elő annak szövegében. Ez a három kifejezés egymással felcserélhető.

A görög nyelvű Újszövetség a diabolosz szóval jelöli a Gonoszt, amit a magyar nyelv szintén az ördög szóval fordít. A diabolosz jelentése: "vádló, rágalmazó, aki igyekszik engedetlenséget szítani mindenhol, gáncsot vetni, mindent össze akar zavarni, keverni, dobálni, mind a világban, mind az egyénben, ott, ahol a Nagy Elrendező (Isten) végzi a munkáját" (Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár). Az Újtestamentum szövege a diabolosz kifejezést legtöbbször magára a Sátánra alkalmazza, ezért egyes számban használja azt. Tehát sok démon, de csak egyetlen Ördög létezik.

A zavarnak egy másik oka a "megszállottság" kifejezés elterjedt, helytelen használata. A Károli Gáspár-féle magyar fordítás ezzel kapcsolatosan az "ördöngös" szót is használja, ami olyasmit fejez ki, hogy valaki az Ördöggel, illetve az ördögökkel cimborál, vagy ördög(ök) van(nak) benne. A görög ezt az állapotot a daimonidzó igének passzív alakjával adja vissza, amelynek melléknévi igenévi alakja "a démonizált" (daimonidzomenosz). A "megszállott" kifejezést nem helyes használni erre az állapotra, mert azt sugallja, hogy a szóban forgó személy az Ördög vagy démonok tulajdonává vált. Az eredeti görög szövegben a "démonizált" csak "démonikus befolyásnak kitett állapotot" fejez ki.

Harmadik megjegyzésünk a démonok kiűzésével van kapcsolatban. Az eredeti újszövetségi görög szöveg az ekballó igével adja vissza a megszabadítás aktusát, melynek jelentése "kivetni, kiutasítani, kidobni". A cselekményre használják még az exorkidzó (megesket, esküvéssel kényszerít) kifejezést is, amelyből a szó elterjedt latin megfelelője, az exorcizmus ered. Ez olyan eseményt jelöl, amikor gonosz szelleme(ke)t kiutasítanak egy személyből vagy egy helyről ima által.

A keresztény világban a démonok kivetésével, kiűzésével szembeni zavart és ellenkezést gyakran az evangélium hamis értelmezése okozza. Az egyháztagok jelentős része sincs tisztában a Sátán és annak birodalma létezésével. Sokan nem fogadják el a démonokat valóságosnak, hanem csupán olyan bibliai fogalomként kezelik, amely Jézus és kora világnézetének túlhaladott álláspontját tükrözi. Az úgynevezett démon-, vagy sátánhit egyesek szerint a kereszténységtől idegen, primitív vallási képzet, ezért azokat a keresztényeket, akik elfogadják a Gonosz különböző realitásait és számolnak jelenlétükkel, működésükkel, primitív, babonás embereknek bélyegzik meg. Jelen cikk szerzője is gyakran volt a gúny és nevetség célpontja különböző fórumokon, mert az a meggyőződése, hogy a bibliai világnézetet nem cáfolta meg a tudományosnak mondott világkép.

Hitem és számos személyes tapasztalatom alapján állítom, hogy léteznek gonosz szellemi lények, ezen belül is démonok, akiknek jelenléte, emberekre gyakorolt befolyása nem egyedi, hanem általános jelenség. Vagyis a mai modern világ legalább annyira a démonok működési területe, mint Jézus kora volt. Személyesen meg vagyok győződve arról, hogy ugyan fejlettebb civilizációban élünk, mint a Biblia koráé volt, de fejlettebb eszközeink, technikáink, az anyagi világról szerzett magas szintű tudásunk ellenére jelenünk szellemi-erkölcsi téren kritikusabb állapotban van, mint az a történelmi kor, amelyben az evangélium született.

Az egyház adósa maradt az emberiségnek, nem sikerült nemzeti vagy egyetemes méretekben a Sátán birodalmát kiszorítania, Isten birodalmának a győzelmét képviselnie, sőt e helyett az egyház elnyomását ismerhették meg hosszú évszázadok során a társadalmak. Napjainkban a démonoknak nagyon nem kell félniük, hogy leleplezik őket Isten szolgáinak hitt emberek, mint ahogy ezt Jézus és apostolai tették. Soha nem élt a földön – bibliai aspektusból nézve – annyi bálványimádó, drogtól, alkoholtól, nikotintól, szexuális perverzitásoktól függő ember, mint napjainkban, akiknek jelentős része ráadásul szeretne is megszabadulni kóros szokásaitól, ha lenne hatalma saját szándéka, elhatározása fölött, és megfelelő terápiában részesülhetne. Az AIDS egyre növekvő fenyegetettsége ellenére számosan képtelenek szexuális szokásaikat revízió alá helyezni.

Távol áll tőlem, hogy a különböző kóros függőségben szenvedő embereket hibáztassam a világ mélyülő szellemi-erkölcsi krízise miatt. Mindannyian valamilyen mértékben áldozatai, foglyai vagyunk a kor szellemi erőinek. Különösen azok, akik még nem is gondoltak arra, hogy spirituális szinten a siker reményében fel lehet venni a harcot az élet szinte minden területén széthullást előidéző gonosz szellemi erőkkel szemben. Az egyháznak ez az egyik fontos feladata a földön.

A keresztény démon- és sátánhitet némelyek pogány kultuszokkal, sátánizmussal hozzák összefüggésbe. E felfogás szerint a démonokról szóló tanítások és maga a démonűzés okkult gyakorlat, a mágiához tartozik, képviselőit pedig varázslóknak, hipnotizőröknek, mágusoknak bélyegzik meg. Köztudott, hogy a pogány kultuszokban vannak olyan rituálék, melyeket "ördögűzésnek" neveznek. Ezek tartalma azonban teljesen más, mint az evangéliumi alapokon álló "démonok kivetése". A Biblia démon-, és sátánhite nem azonos tartalmú az istenhittel. Az utóbbi Isten létezésének, Krisztus tettének elfogadása mellett magában foglalja az isteni dolgokkal való feltétlen azonosulást, azok szolgálatát és képviseletét.

Ezzel szemben a démon- és sátánhit elfogadja a gonoszság erőit valóságos létezőknek, de ehhez az elfogadáshoz elutasító, kirekesztő tartalom, magatartás társul. A bibliai kinyilatkoztatás alapján álló hit ellenségnek határozza meg a démonokat és a Sátánt, akikkel az Isten országa iránt elkötelezett hívőnek szembe kell fordulnia, ellenállást kell tanúsítania, és szellemi-erkölcsi dimenzióban harcolnia kell ellenük.

A sátánizmusban az Isten és az emberiség ősi ellensége pozitív szerepet kap. Követői a Biblia Istenét és annak képviselőit tekintik a legnagyobb ellenségüknek, akik ellen szerintük akkor képesek hatékony küzdelmet folytatni, ha a Sátánnal azonosulnak és iránta rituális formában is kifejezik tiszteletüket.

A rossz eredete

Gyakran felteszik az emberek a kérdést: ha a Biblia Istene jó, akkor miért teremtett gonoszt? A leegyszerűsített válasz gyakran így hangzik: nem Isten teremtette a rosszat, hanem az egyik angyali fejedelem, Lucifer lett Isten ellenségévé, Sátánná (a szó jelentése: ellenálló, ellenség), miután a preádámi korszakban lázadást szervezett az akkori uralmi rendszer, világrend megdöntésére.

A teológusok szerint a rossz kialakulásának lehetőségét a szabad akarattal felruházott teremtmények magukban hordozták, akiknek választási képességeikben eleve benne rejlett az Istennel való szembefordulás lehetősége is, mert a Teremtő a létezésbe hívás eseménysorozata után senkit nem determinált a jóra.

A teremtmények a jóról és a rosszról korlátozott ismerettel, elképzeléssel rendelkezhettek. Legalábbis Ádám mindenképpen. Talán nem volt világos előttük, hogy a jó csakis Istenben, az Ő jelenlétében, az Ő uralma alatt van. Ezenkívül nem lehet jó vagy jobb világot, létet létrehozni, minden ilyen irányú törekvés szükségképpen a rosszat produkálja, amely szemben áll az igazi, örök valósággal, és ezzel szemben megtévesztő, zavart keltő alternatívát kínál.

A rossz nem csupán erkölcsi kategória, amit kívülről olvas rá Isten arra, amit rossznak gondol, hanem a rossz bizonyos létezők, teremtmények (elsősorban a Sátán) belső lényegét képező állapota, valósága lett, amelyekről a kinyilatkoztatás ténymegállapításként közli a negatív minősítést.

Lucifer "oltalmazó kerub"-ként sem volt mindentudó, bár Ezékiel próféta azt állította róla, hogy "te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál" (Ezékiel 28,12b-13a). Feltételezések szerint ez az angyali fejedelem az univerzum harmóniájáért volt felelős. Társai közül különleges bölcsességével, szépségével tűnt ki a lázadása előtti időszakban. Bizonyos íráshelyek alapján – főleg a Dániel próféta könyvében szereplő "perzsa és görög angyali fejedelmek" miatt – néhány teológus azt állítja, hogy az univerzum angyali szervezetek igazgatása alatt állt a preádámi korban.

Naprendszerünk, ezen belül is Földünk, Lucifernek és angyalainak uralmi térsége lehetett. A csodálatos ősvilágban, Édenben (amely nem azonos az ádámi Édennel), e feltételezések szerint Lucifer vezette az Ádám előtti faj istentiszteletét. Ézsaiás próféta szerint a rossz létrejöttének eredeti oka Lucifer (a héber szövegben Hélél ben Sáchár, "Ragyogó, Hajnal fia") nagyravágyása volt, aki Istennel egyenlővé akarta önmagát tenni ("hasonló leszek a Magasságoshoz", Ézsaiás 14,14).

Lucifer bukása után Sátánként ellenbirodalmat szervezett követőiből az Isten birodalmával szemben. Ezt az antibirodalmat vélhetőleg kozmikus katasztrófa sújtotta az ember teremtése előtt. A Földet Isten nem kietlennek és pusztának (tohu vabohu) teremtette, hanem ítélet következtében lett azzá. A Biblia e nézet szerint a Föld újjáteremtését írja le részletesebben. A teremtéssel foglalkozó írásszakasz hangsúlyozza, hogy a Teremtőnek ez a műve is jó. De a preádámi kort irányító, annak bukását okozó transzcendens lény, a Sátán és angyalai megőrizték a pozíciójukat az égben, ezért az első házaspár, Ádám és Éva létezésük első pillanataitól fogva veszélyeztetettek voltak. Erre a körülményre mutat rá az a híres kijelentés, amit Isten adott az első embernek, hogy védelmet biztosítson a rosszal szemben.

Az újjáteremtett világ és az ember köztudottan a Sátán befolyása, uralma alá került, melynek következtében az emberiség története összefüggésbe került a "rossz misztériumával". A Biblia szerint a Sátán megszerezte a Föld feletti hatalmat az embertől, s "evilág istene" lett. Az emberi civilizációk, a történelem mind a mai napig a Sátán birodalmának befolyása alatt áll. Ezt a titkot fedi fel a Jézus és a Sátán közötti szóváltás: "Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki a föld minden országát egy szempillantásban. És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek a dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom; Azért ha te engem imádsz, mindez a tiéd lesz." (Lukács 4,5–7)

Az eredeti szövegből nem következik az, hogy Isten adta át a nemzetek hatalmát, dicsőségét a Sátánnak, hanem visszautal Ádám bukásának egyik súlyos következményére, amikor az első emberpár átjátszotta az evilág hatalmát, dicsőségét az Ördögnek.

Jézus a fenti párbeszédben nem cáfolta a Sátán állítását, hanem elutasította a vele való szövetséget, együttműködést, a sátánimádást, amikor így válaszolt a diabolikus ajánlatra: "Távozz tőlem Sátán; mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj." (Lukács 4,8) Az Újszövetség szerint Jézus támadó félként lépett fel a Sátán erőivel szemben, hogy az Ördög munkáját lerombolja a földön. Feltámadása által megtörte a világ fölötti egyeduralmát, de mivel az evilágból történő kivettetésére a történelem végén kerül sor, addig az Ördög jelenlétét a bűntől való függőség, igazságtalanságok, szociális nyomor, démonizáltság, üldözések, háborúk jelzik a földön.

Az evangélium szerint az igazi egyháznak folytatnia kell a Názáreti szolgálatát: Isten országának a hirdetését, betegek gyógyítását, démonok kiűzését stb. a Messiás visszajöveteléig.

Birkózás és kivetés

Az exorcizmussal kapcsolatban fontos kérdés az is, hogy mik is a démonok? Az Írás tisztátalan, gonosz szellemeknek is nevezi őket, test nélküli szellemi lények, amelyek furcsamód elsősorban az emberi test iránt éreznek szenvedélyes sóvárgást, hogy megszerezzék azt céljaik számára. Az emberi testet saját házuknak tekintik, amely által kiélhetik romlott vágyaikat.

Az Újszövetség tanítása szerint bűnök által szerzik meg az emberekbe való beköltözéshez, leigázásukhoz való jogosultságukat. A démonokat személyiségjegyekkel rendelkező, láthatatlan lényekként mutatja be az evangélium, akiknek akaratuk, érzelmük, intellektusuk, öntudatuk van, sőt beszédkészséggel is rendelkeznek.

A teológusok a démonok eredetére vonatkozóan különféle teóriákat állítottak föl, többen úgy hiszik, hogy azonosak a gonosz angyalokkal. Ezzel szemben számos megalapozottnak tűnő cáfolatot lehet megfogalmazni, az angyaloknak ugyanis a Szentírás szerint van testük, és nem földhöz kötött lények, mint a démonok, akikről Jézus azt állította, hogy ha "kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keres és nem talál" (Máté 12,43).

A kérdés megértéséhez talán nem haszontalan a görög mitológiának a szellemvilágról alkotott koncepcióját is figyelembe venni. Elképzelésük szerint a theoszok képviselik az istenek legmagasabb rendjét, akik minden ember számára kijelölik a sorsot. A daimónok követik őket a hatalmi rendben, ennél még alacsonyabb rendű szellemi lények a daimónionok (a. m. "kisdaimónok", "daimónocskák"), vagyis a démonok, akik földi szinten tartózkodnak, és a theoszok, daimónok irányítása alatt végzik dolgaikat az emberekben.

Pál apostol az Epheszosziakhoz írt levelében a bukott angyalok hatalmi rendjéről ad leírást: vezérek, fejedelemségek (arkhai), hatalmasságok (ekszusziai), a sötétség világurai (koszmokratóresz tu szkotosz), a gonoszság szellemei (pneumatika tész ponériasz), akik az égben lakoznak (en toisz epuranioisz, vagyis "az égiekben", Epheszosziakhoz 6,12). Pál apostol az angyalokat egyértelműen az égi szférába helyezi, és nem a víz nélküli földi területekre, illetve a Szentírás sehol sem írja, hogy emberekben tartózkodnának.

Az Újszövetség más harci magatartást is ír elő a démonokkal, mint a gonosz angyalokkal szemben. A démonok kivetéséről beszél az Írás, míg a gonosz angyalokkal kapcsolatosan a birkózás kifejezést (palé), vagyis a szoros, személyes, testközeli küzdelmet használja, amit a hívők Isten szellemi fegyverei által tudnak végezni. Ezt "szellemi harcnak" is nevezik, amelyet nem emberek ellen, hanem emberekért, otthonokért, országokért, s az egyházért folytathatnak a hívők.

Derek Prince, a démonológia legismertebb nemzetközi tekintélye szerint a gonosz szellemek támadásainak legfontosabb emberi területei az érzelmek és viszonyulások, az elme, a nyelv, a szex és a különböző hedonista élvezetek, szenvedélyek. Ezeken kívül számos fizikai betegségnek lehetnek közvetlen okozói a tisztátalan szellemek.

A kereszténységben napjainkban terjedő démonűzés megtörténhet személyesen és csoportosan is, mint például Samariában, ahol Filep hirdette Krisztus evangéliumát, és az emberekből a démonok "nagy hangon kiáltva kimenének" (Apostolok cselekedetei 8,7).

Az ilyen szabadulási istentiszteleteken az emberek először megbánják bűneiket, majd megtagadják a gonosz szellemeket, és utána exsufflatio (kilehelés, kifúvás) által kivetik magukból azokat. A szabadulási szolgálatot vezető személy pedig Jézus nevében felszólítja a démonokat a távozásra. Az Újszövetség szerint az emberekből való kimenetelüket fizikai, érzelmi megnyilvánulások, reakciók kísérhetik, mint például démonok elkezdenek szitkozódni, vitatkozni, sikoltoznak, ordítoznak, a szabaduló személy földre esik, testét a gonosz szellem megszaggatja távozáskor. Ezeken kívül még távozásukat kísérheti sírás, az emberi test nyílásaiból kifolyó váladékok stb.

Az biztos, hogy a szekularizáció után idegesítő és ijesztő jelenségnek tűnhet fel a keresztény alapon álló démonűzés a társadalom előtt. Vitathatatlan tény azonban, hogy ez a szolgálat Jézus és az apostolok tevékenységének egyaránt fontos részét képezte. A mai keresztények nagy dilemmája az, hogy alkalmazkodjanak-e a szekularizálódott egyházak elvárásaihoz, vagy pedig Jézus tanítása szerint éljenek és szolgáljanak.

A 90-es évek végén a keresztény démonűzésekkel kapcsolatban kirobbant viták azt is mutatják, hogy a világ erőteljesebben démonizálódik, és az egyházakban egyre többen keresik a kinyilatkoztatás alapján erre a leghatékonyabb gyógymódot.

Forrás: Hetek