Krisztus képmásai

A keresztény élet, szolgálat sikere, hatékonysága döntően függ az ember istenképűségének és Istenhez való hasonlóságának tartalmától. A Biblia állítása szerint az ember a Teremtő képére és hasonlatosságára lett teremtve.
A képmás (celem, eikón) látható vagy láthatatlan, ismert vagy ismeretlen személy másolata, kiábrázolása, lenyomata. Isten és az ember viszonyában pedig a képmás azt jelenti, hogy az ember Istennel való közösségre, Tőle való függőségre van rendelve eredendően (koegzisztens), aki a Teremtője képe, másolata, földi árnyéka a látható világban. Eredete nem az anyagi vagy állatvilágban gyökerezik, hanem a mennyben, magában az Istenben. Vagyis az ember eredeti mintája a Teremtő Isten. A képmás azt jelzi, hogy az eredetiről alkotott kép, a hasonlóság (d’mút, homoiószisz) pedig azt jelenti, hogy az ember az eredetéhez, vagyis a Teremtőjéhez hasonlít. Az istenképűség és -hasonlóság hordozza az emberben a Teremtőjével való személyes közösség képességeit, és képezi egyben az ember lényegét, valamint meghatározza rendeltetését, feladatait, az időben és az örökkévalóságban való perspektíváit, lehetőségeit.
 
Ugyanakkor a Teremtő szabad választási képességekkel is felruházta teremtményét, ami lehetővé tette, hogy az Istenre való ráutaltságát, függőségét ne valamiféle robotteremtményként szenvedje el, hanem szabad döntése alapján adja át önmagát isteni rendeltetésének betöltésére. A szabad akarat azonban lehetőséget biztosít az istenképűség és -hasonlóság eredeti tartalmától való elszakadásra, azzal való szembefordulásra is, ami meg is történt az első emberpár életében, már az Édenben. Éva és Ádám a kísértőre hallgattak, ettek a tiltott fa gyümölcséből, minek következtében az ember lényegét alkotó isteni jelenlét helyére a bűn és a halál költözött, és rabszolgáivá tette az istenképűséget hordozó teremtményeket. A bűnbeesés következtében természetének lényegét érintő negatív változás is történt az emberben. Ádám istenképűsége és Alkotójához való hasonlósága elveszítette eredeti tartalmát, az csupán formális maradt, és lényegét tekintve az ember Teremtőjének ellenségéhez kezdett hasonlóvá válni. Ennek ellenére a Teremtő továbbra is védelem alá helyezte a Noéval történt szövetségkötésben az emberi méltóságot és életet. A további szövetségek által pedig elindította az istenképűség és -hasonlóság helyreállításának előkészületét.
 
Az evangélium, amely Jézus Krisztus üdvözítő munkáját és diadalát hirdeti, lehetővé tette a „halál árnyékában ülő” ember újjáteremtését, hogy az új teremtmény istenképűségét már Krisztus dicsősége töltse be. Isten Szelleme a következő hatalmas igazságot jelentette ki Pál apostolon keresztül: „Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy Ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8:29—30) Ez az igeidézet a következő állításokat tartalmazza az ember Isten dicsőségébe való felemeltetéséről: már a korszakok (aiónok), teremtett dolgok előtt az örökkévalóságban az Atya elhatározta, hogy Isten Fiának képmásához (eikón) teszi hasonlóvá az emberiség általa kijelölt részét. A kijelölt személyeket Isten elhívja a Jézus Krisztussal való közösségre, hogy a Názáreti engesztelő és helyettesítő áldozatának vérébe vetett hitük által az Örökkévaló személye előtt igaznak nyilvánítsa őket. Az igazakban pedig a dicsőségét láthatóvá teszi majd. Az el hívott és megigazított emberek megdicsőítése a világmindenséggel kapcsolatos végcéljának megvalósításában központi esemény, és előfeltétele a menny és a föld közti szakadék, a kettő közötti háborús helyzet felszámolásának, a két világ egymással való megbékélésének és egységesítésének.
 
A mennyei ember, Jézus Krisztus képmásáról (eikón) ma kevés szó esik az egyházban, holott ez az apostoli és korai eklézsiában az ádámi és a krisztusi ember definíciójának is kulcsigazsága, fogalma. A kifejezéssel az Írás azt is jelzi, hogy az ember létének oka nem önmagában, nem is a látható világban, hanem Alkotójában van, aki arra rendelte az embert, hogy az általa meghatározott helyen láthatóvá és ismertté tegye, képviselje Őt, valamint lényével, cselekedeteivel Teremtőjének dicsőségét kisugározza más teremtményekre, dolgokra a látható világban. Eredetileg Isten az embert földi helytartójának rendelte, de a bukás következtében elveszítette Isten személyes jelenléte, dicsősége visszatükrözésének képességét, és Ádám leszármazottai az ősatya megromlott természetének képmásaivá lettek. Az evangélium örömhíre az, hogy Ádám képmásaiból a Názáreti megváltó műve által születnek újra a hívők Krisztus képmásává, akiket Isten elhívott, hogy Jézus Krisztus testvéreivé váljanak, de a Megváltó megőrzi az elsőbbségét — elsőszülöttségi jogai miatt — a testvérek közösségének megdicsőülése után is.
 
Az erőszakos szekularizációval szemben Jézus Krisztus követői akkor képesek vonzó, természetfölötti, spirituális értékeken alapuló alternatívát képviselni, ha a képmásról (eikón) szóló apostoli tanításokkal tisztában vannak. Az ember ikonságának igazságairól szóló látás hatékony belső ösztönző erőként kijelöli Krisztus dicsősége felé való menetelésünk irányát, amely úton a Szent Szelleme szolgálatában állva valósulhatnak meg a metamorfózis azon folyamatai, melynek beteljesedésében végérvényesen kirajzolódik és nyilvánvalóvá válik Krisztus képmása és hozzá való hasonlóságunk személyiségünkben, életünkben, magatartásunkban.
 

Az Atyaság helyreállítása

 
A világmindenséget a bibliai világnézet Krisztus-centrikusnak láttatja, melynek egysége és fennmaradása alapját, lényegét az Atya és a Fiú egysége képezi. Isten üdvtervének végcélja pedig Pál apostol szerint „az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak”. (Ef 1:10) Az univerzum újraegyesítési folyamatának kulcsszereplője Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozata által a világot meg mentette a pusztulástól, föltámadása által pedig létrehozta a jövőben bekövetkező újjáteremtésének feltételeit. Az univerzum egyesítését az Atya terve és vezetése szerint az egyszülött Fia (monogenész), Jézus Krisztus végzi el, s ennek hiánytalan beteljesedése során az Atya elsőbbsége érvényesül mindenben. Ezt az örökkévaló korszakot, aiónt az Atya uralmának, királyságának nevezi Isten Igéje, melynek eljövetelét megelőzi a Messiás földi uralma, amely kor szak vége (telosza) Isten ellenségei (például a halál, pokol) fölötti diadallal fog beteljesedni, és ennek következtében az Atya lesz minden mindenben, vagy is Isten atyaságán épül fel az új, örökkévaló világnak a rendje. Az Újszövetség már az Atyaság megvalósulásának irányába fordította a világot. Ez akkor is tény marad, ha e jelenlegi korszak egy emberként tagadja, kategorikusan el utasítja. A világítélet szükségszerűségét pontosan az idézi elő, hogy a világ önértelmezése, valamint Teremtőjének terve és menetrendje között egyre növekszik az ellenségeskedés, a szakadék. Az univerzum egységének és harmóniájának és az isteni atyaságnak a helyreállítását Istennek a korszakok, nemzetek, világok feletti ítélkezései kísérik.
 
Az apostoli és korai egyház keresztényeinek spirituális erkölcsi ereje abból is származott, hogy elhívásukat, megigazulásukat és megdicsőülésüket az örökkévalóság távlatából értelmezték. A jelen kor hívőinek többségéből hiányzik a korai kereszténységre jellemző univerzális igazságokról való látás és az azokkal való azonosulás. Pedig ezek az Isten kereséséhez és szolgálatához nélkülözhetetlen belső, lelki és szellemi motivációk számára kimeríthetetlen erőforrásokat biztosítanak. A személyes üdvösség értékét, jelentőségét az univerzum újjáteremtésére vonatkozó isteni tervvel összefüggésben kell látni és képviselni a világ előtt. Sikertelen vállalkozás az egónktól, önzéseinktől való megszabadulás abban az esetben, ha személyes szükségeinkre vonatkozó áldások keresésére összpontosítjuk erőfeszítéseinket. Személyes üdvösségünk és jólétünk az Atya világra vonatkozó célkitűzéseinek van alávetve. Ezt igazolja Jézus Krisztus Mi Atyánk kezdetű imája. A három egyetemes célnak — „szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod” — elsőbbséget kell biztosítanunk imáinkban a személyes szükségeink előtt. Jézus Krisztus földi élete, szolgálata, üdvözítő munkája azért is tökéletes mű, mert mindenben és mindenkor következetesen az Atya akaratának rendelte alá saját akaratát, személyes szükségeit. Isten dicsőségébe való felemeltetésünknek feltétele az Isten akaratának, tervének való alárendelődés, és azok földi meg - valósulásának szolgálata, akár áldozatok árán is. A három egyetemes isteni cél szolgálata az Atyaság látható világban való megvalósulását mozdítja elő. Az Isten céljainak földi megvalósulását szolgáló keresztény életre és munkára viszont nem az emberi képességeink, tudásunk, hanem Isten Szelleme tesz bennünket alkalmassá, aki egyre több igazságot, kegyelmi ajándékot oszt meg velünk az Úr dicsősége felé való menetelésünk során. Emellett a Szentlélek az egyik legerőteljesebb jellemformáló tényező is bennünk, mivel munkálkodásának célja, hogy Krisztus hiteles képmásaivá váljunk.
 

Az Atya képmása

 
Isten Igéje Jézus Krisztust az Atya képének (eikónjának) nevezi: olyan képmásnak, aki a láthatatlan Istent a világban láthatóvá, az ismeretlen Atyát pedig megismerhetővé tette. Jézus istenképűsége azonban ennél többet is jelent. Nem csupán hasonlóságot, hanem lényegazonosságot is. Ő hordozza az Atya teljes természetét, tulajdonságait, képességeit, bölcsességét, szentségét stb. A Zsidókhoz írt levél 1:3 szerint Ő az Atya dicsőségének visszatükröződése, ki sugárzása vagy ragyogása. A látható világ elesettségének, nyomorúságának fő oka, hogy eltávozott belőle Isten dicsősége. Különösen az ószövetségi Izrael összeomlása, a zsidóság szétszóratása után lett nyilvánvaló, hogy valamennyi földi, emberi berendezkedés a rosszon, a bűnön, igazságtalanságon alapul. A Biblia egyértelművé teszi, hogy a társadalmi, emberi rossz természetfölötti forrásból ered, az evilágot a Teremtőjével szembeállító Sátántól származik, aki a nemzetek, népek és államhatalmi rendszereik felett megszerezte a fennhatóságot, és döntően meghatározhatja az Isten dicsősége földi jelenlétének hiánya miatt a mindenkori világrendet, annak civilizációit, kultúráit. Az evangélium jó híre szerint a Krisztus világba való eljövetele Isten dicsőségét hozta vissza a világba, az emberek közelségébe. A dicsőség nem maga Isten lénye, hanem annak kisugárzása, kiáradása, természetfölötti aurája, melyben a Teremtő mindenhatósága, mindentudása, szentsége mutatkozik meg, amit a Szentírás leggyakrabban emésztő tűzként ír le, amelyből elviselhetetlen fény- és hőenergia árad ki, amellyel szemben az anyagi világnak, az emberi testnek nincs ellenállóereje. A dicsőség felbomlasztja az anyagi elemekből álló élő testeket, sőt földrajzi képződményeket, hegyeket. Izrael a Sínai-hegyen kapott erről kinyilatkoztatást. Az Újszövetség szerint Jézus Krisztusban Isten di - csősége testesült meg, és jelent meg emberbarát formában közöttünk, nem az emberi életet veszélyeztető, azt kioltó isteni emésztő tűzként, hanem szolgai, emberi létformában, és így lett az ember számára megérinthető, és jelenléte emberi lakozásra alkalmas. A Sínain Isten dicsősége félelmetes és ijesztő volt. Az evangéliumban pedig az embert hívja az Istennel való megbékélésre és közösségbe. Az újszövetségi dicsőség beteljesedésének legalább három korszakáról lehet beszélni. Az egyház a dicsőség első korszakához tartozik, amelyben Jézus Krisztus megfeszítése áll a középpontban. Az ezt követő korszakban a világ többet láthat Krisztus dicsőségéből, ahogy a Szenthelyet a salamoni Templomban a menóra világította meg, az eljövendő korszak központja Krisztus dicsőségének földi jelenlétén alapul, melynek epicentruma Jeruzsálem lesz. Az ezt követő korszakot pedig a Szentek Szentje jelképezi, amelyben már az Isten lesz minden mindenben, Isten dicsősége a maga teljes erejével és hatalmával betölti az új eget és az új földet. 
 
Tehát Isten az Újszövetség alapján Jézus Krisztus dicsőségébe fokozatosan vezet be bennünket a Szent Szellem vezetése által. Az egyház korszakában az Atya dicsőségét Jézus Krisztus sugározza ránk a Szent Szellem közvetítő munkája által, aki a természetünk lényegét változtatja meg, hogy testi mivoltunkban is képessé váljunk Isten teljes dicsőségében való állandó lakozásra. A Kolosszé 1:15-ben azt az állítást találjuk, hogy a Fiú nem más, mint a láthatatlan Isten képmása, aki minden teremtmény előtt született. A ki - jelentés magában foglalja azt is, hogy Jézus Krisztus személye elszakíthatatlan az Atyától. A Fiúban az Atya lénye, természete reprodukálódott. Krisztusban (a Messiásban) mint képmásban az Atya természete teljes mértékben, új, személyes formában inkarnálódott. Ennek következtében a Fiú képes teljes mértékben és hitelesen az Atyát jelenvalóvá tenni, hatalmát, tulajdonságait, szentségét megmutatni ott, ahol jelen van vagy megjelenik. Ez történt Mamré tölgyesében, amikor az Úr két angyal kíséretében a hit atyjánál látogatást tett; de más ószövetségi krisztofániákban is megnyilvánult az Atya dicsősége, igazsága. Az Új - szövetség korszakváltó fejleménye pedig az, hogy az Atya képmása, a Fiú valóságos emberi testet, lelket és szellemet öltött magára, és hozzánk hasonlóvá lett, de megőrizte tökéletességét és bűntelenségét az emberi létformában is. A Názáreti Jézus küldetésének fő célja az Atya nevének kijelentése, dicsőségének megismertetése. Földi szolgálatának végén egyik tanítványa, Fülöp, azt kérte Jézustól: „Mutasd meg nékünk az Atyát!” Az Úr válasza így szólt: „Aki látott engem, az látta az Atyát.” (Jn 14:8—9) A Názáreti Jézus Krisztus nyilvánvalóvá tette, hogy az Atya lakik benne, mert Tőle született, küldetésének feladata pedig az, hogy az emberek higgyenek Jézus Krisztusban mint Isten Fiában, akit az Atya küldött a földre, hogy a világgal megismertesse dicsőséges nevét. Az Atyának egyetlen hiteles, igaz képmása Jézus Krisztus, akiből tükröződik, kiárad Isten teljes dicsősége. Emiatt az Atyát csak Jézus Krisztus által lehet megismerni, az istenismeret számára örökkévaló jelenlétébe nincs más út, csak Jézus. A teljes Szentírás nem ok nélkül tiltja képek, szobrok készítését az istenségről az emberiségnek. Ezek a műalkotások bálványok, nem rendelkeznek isteni közvetítő erővel. Még akkor sem, ha e kegytárgyaknak tévesen az emberek természetfölötti erőt tulajdonítanak. A Biblia egyértelműen hangsúlyozza azt, hogy a látható világban nincs semmi olyan dolog, emberi készítmény, műalkotás, amit Istenhez lehetne hasonlítani. Ezek élettelen tárgyak, nincs bennük szellem, hanem az emberek hamis hitük által e tárgyak terét démonokkal töltik fel, és akik ezeket vallási tiszteletben, hódolatban részesítik, ténylegesen tisztátalan szellemek jelenlétébe kerülnek. Isten Igéje azt is hangsúlyozza, hogy a bálványimádás által az emberek az idoljaikhoz válnak hasonlóvá.
 

A hasonlóság törvénye

 
Emberi művészi képességekkel és eszközökkel nem lehetséges az Isten és a földi dolgok között tényleges hasonlóságot alkotni, ezért az ilyen célú és funkcióra rendelt ábrázolás soha nem képes Isten jelenlétét, tulajdonságait közvetíteni, sem kegyelmi ajándékokból részesíteni a tisztelőit. Az Örökkévaló jelenlétének hordozása, közvetítése a személyéhez való hasonlóság törvényén alapul. Eredetileg a Teremtő az embernek szánta jelenlétének a látható világban való képviseletét, semmiképpen nem földi dolgokra vagy más, az embernél alacsonyabb rendű létezőkre. Mivel Ádám bukásának következtében Isten és az ember közötti, lényeget érintő hasonlóság megszűnt, a világból eltávozott Isten személyes jelenléte. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás kivételével a különböző vallási rendszerek ezt a hiányt igyekeztek leplezni azáltal, hogy a földet megszálló bukott angyalokat istenségként kezdték tisztelni, és különböző áldozati rituálékkal igyekeztek jóindulatukat, támogatásukat megnyerni. Ezek a kultikus vallási gyakorlatok azonban nem javítottak a kialakult helyzeten, sőt követőiket még nagyobb távolságba taszították Teremtőjüktől. A Sínain átadott Törvény azonban kijelentette a tényleges hasonlóság megszűnésének okát. Ez pedig a bűnnek az emberben való lakozása. Egyben azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a bűn rabságába süllyedt embernek megváltásra és megváltóra van szüksége, hogy helyre álljon benne az istenképűség és az Istenhez való hasonlóság isteni tartalma. Isten első kijelentése az emberrel kapcsolatban a következő volt: „Teremtsünk embert a saját képünkre (celem) és hasonlatosságunkra (d’mút)” (1Móz 1:26). Ez a kijelentés az ember leglényegesebb definíciója. Az Isten és ember közötti hasonlóság eredeti hordozója a szellem (ruach, nesámá) volt, amit a Teremtő Ádám élettelen fizikai testébe lehelt, és ezáltal az ember nefessé, élő lélekké lett. Ádám szelleme a bukásig élettel rendelkezett. Az igazságnak megfelelően működtek benne a szellemi, intuitív képességek, és testében folytonosan benne lakott Isten. Az első ember szelleme a bűnbeesés következtében az életet elveszítette, s a halál szellemének uralma alá esett, ami megfosztotta Ádámot az Istennel való személyes közösségtől. Az első emberpár leszármazottai azóta is többnyire ezt az állapotot kapják örökségül. Kivéve azokat, akiknek megfogantatásába Isten beavatkozik, hogy kegyelmi ajándékaiból részesítse őket. Jézus Krisztus azért beszélt Nikodémusnak a víztől és Szellemtől való újraszületés szükségességéről, hogy a hívő új szellemet, életet nyerhessen Jézus Krisztus halálával, eltemettetésével és feltámadásával hit által történő azonosulása által, és Jézus Krisztussal és az Atyával személyes közösségben élhessen. Tömegek gondolkozását és Istenhez való viszonyát zavarja meg az a hamis feltételezés, amely szerint az ember eredeti mintája az állatvilágban keresendő, és leginkább az állatvilághoz hasonlít. Az emberi mivolt e hamis értelmezése kiöli az emberek bensőjéből az Istenhez fordulás késztetését. Az ember és az állatvilág közötti különbség sokkal nagyobb, mint a hasonlóság. Az ember bibliai definíciója viszont arra ösztökél, hogy az ember törekedjen eredeti mintájához, Istenhez már földi életében egyre jobban hasonlítani. A Biblia szerint születésünk természetfölötti értelme az, hogy földi pályafutásunk során felöltsük magunkra Isten Fiának képmását, hogy minél jobban megvalósulhasson személyiségünkben, magatartásunkban az istenképűség és -hasonlóság tényleges tartalma. Ez az ember üdvösségbe, örök életbe vezető egyetlen egyenes útja.
 

A Fiú képmásai

 
Az első embert, Ádámot Pál apostol „az eljövendő előképének” (tüposz) nevezi, de mivel természete megromlott, földi ember lett. Az első Korinthoszi levélben Pál a keresztények „képmásváltásáról” a következőt állítja: „És amiképen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.” (1Kor 15:49—50) Ádámot földi, Jézus Krisztust mennyei embernek nevezi az apostol. Ádám leszármazottai ősatyjukra hasonlítanak, annak képmásai, természetük lényege azonos, sorsuk, földi pályafutásuk végkifejlete is. Romlott természetük által determinált lények, akik nem örökölhetik Isten országát, a romolhatatlant, az örök életet, mert a romlandó, halandó nem tud az isteni tulajdonságok szintjére fölemelkedni. De mivel Jézus Krisztus evangéliuma által a hívők számára lehetővé tette a szív- és természetcserét, azóta minden ember választhat a két tüposz között. Ha a földi ember képmásának hordozása mellett tart ki egészen haláláig, akkor lemond az örök életről és Isten dicsőségéről; de ha megtér az élő Istenhez, hogy Krisztust, a mennyei embert magára öltse, és hordozza személyében, magatartásában földi pályafutása során az Ő képmását, akkor elnyeri az örök, romolhatatlan életet. Az ember számára nincs harmadik út. A megtéréskor minden hívőnek tudatosítania kell, hogy Krisztus képmása akkor tud tisztán és hitelesen megvalósulni rajta, ha erre az isteni célra feltétel nélkül odaszánja magát.
 
A képmás kisugárzó ereje, ragyogása függ a Szent Szellemmel való beteljesedéstől és Krisztus hűséges követésétől is. Isten Szelleme számos feladata közül a legalapvetőbb az, hogy az emberek szellemébe, szívébe hitet és ismeretet adjon, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Feladata az is, hogy Jézus Krisztus képmását kirajzolja a hívőkben, sőt megdicsőítse a Megváltót tanítványaiban. „Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti nektek.” (Jn 16:14). Az Atya jobbján ülő Jézus Krisztus és a benne hívő emberek között közvetítő szolgálata is van a Szent Szellemnek. A hívőkben való munkálkodásának központi része, hogy Krisztus természetéből, kegyelmi ajándékaiból, igazságaiból a hitben való növekedésük szerint egyre nagyobb mértékben részesítse őket. A keresztényeknek azért kell személyes közösségre törekedniük a Szentlélekkel is, mert Ő is isteni személy. Minél nagyobb a nyitottság, szomjúság Isten Szellemének jelenlétére, működésére, annál több és mélyebb, átfogóbb változást hoz létre a hívők személyiségében, magatartásában. Jézus Krisztust a Szent Szellem ismeri legtökéletesebben. Ismerte Őt már emberré válása előtt a mennyben, központi szerepet töltött be Krisztus Máriában való megfogantatásában, földi szolgálatában, csodáiban, jeleiben, feltámadásában, valamint mennyei megdicsőülésének is Ő a koronatanúja. Az Atya küldte Őt a Jézus Krisztusban hívőknek, hogy az elhívottak megigazulásában, megszentelődésében, megdicsőülésében, az Úr dicsőségében való felemeltetésükben is döntő szerepet vállaljon. „Mi pedig mindannyian, miközben lepel nélküli arcunkkal visszatükrözzük Isten dicsőségét, ugyanazzá a képpé (eikónná) formálódunk át dicsőségről dicsőségre, mintegy az Úr Szellemétől.” (2Kor 3:18, Szent Pál Akadémia-fordítás) Vagyis a földi embernek metamorfózisra, természetének lényegét érintő változásra van szüksége ahhoz, hogy a mennyei ember, Jézus Krisztus képmása tisztán ragyogjon rajta. Ezt a változtatást a Szent Szellem végzi el az Isten dicsősége felé igazságban és hitben menetelő hívők személyiségében, életében. A Krisztus képmására való hasonlóságra formáló Szentlélek Isten dolgainak a megtételére is képessé teszi a tanítványokat. Dinamizálja és természetfölötti szinten tartja a keresztény életet és szolgálatot egyaránt. A földi élet befejezése, beteljesedése az Ádám és Krisztus képmását hordozók számára szintén eltér egymástól. Ádám leszármazottainak a vég az ősi ellenséggel való találkozást jelenti: a halál mint ellenség felszámolja az élet pszichikai és fizikai maradványait is, és szellemük-lelkük az élet nélküli természetfölötti lények börtöneiben várja a végső, kárhoztató ítéletet. Ezzel szemben a Krisztus képmását hordozókra a földi pályájuk beteljesedésekor az Úrral való találkozás vár, hogy még nagyobb mértékben részesülhessenek örök életéből, dicsőségéből. Ők is várakoznak az Úrnál, de nem a büntetésre, hanem testük föltámadására, hogy Krisztus dicsőséges testéhez hasonlóan fizikai testük számára is megkaphassák a romolhatatlan, örök életet, minek következtében elnyerik a Krisztussal való testvériséget fizikai szinten is, hogy szellemükkel, lelkükkel, testükkel is sugározzák Jézus Krisztus Atyjának képmását és lényéhez való hasonlóságukat.
 

Isten teljessége

 
A judaizmus és a nemzetek felfogása ellentétes Isten személyes jelenléte hordozásának tekintetében. A nemzeti vallási tradíciók általában szakrális funkciókra rendelt kegytárgyakat is felruházni vélnek kegyelmi vagy istenséget közvetítő képességekkel. Hitgyakorlatukban a vallási tiszteletre, hódolatra rendelt készítményeknek, műalkotásoknak természetfölötti jelentőséget tulajdonítanak. A Biblia szerint azonban a bálványimádás kategóriájába tartoznak, mert hamis istenképek tárgyi kiábrázolásai, és a hasonlóság csupán a készítők és alkotásaik között áll fenn. Ezek a vallási tevékenységek az embereket távol tartják, sőt szembefordítják az igaz Istennel, és az Ő megismerésének kinyilatkoztatott útjával, módjával. Már az Ószövetség is igazolja azt, hogy a bálványimádáson és az idegen istenek imádásán alapuló vallási rendszerek (politeizmus) képviselői, követői gyakran ellenségesen viszonyulnak az igaz Istent szolgáló izraelitákkal szemben. A Biblia istenképét nem emberek gondolták át és ábrázolták, hanem az Úr önközlésének, feltárulkozásának következtében azt Isten Igéje alakította ki és fejlesztette tovább. A kinyilatkoztatásban, mint abszolút igazságban azért hisznek a protestánsok és az evangéliumi keresztények, mert az a Mindenhatót, Isten országának, igazságának dolgait pontosan, hűen tükrözi, közvetíti a látható világban. Isten ismeretére, az ember önismeretére, sőt az univerzum eredetének és rendeltetésének megismerésére Isten Igéjén keresztül vezet az út.
 
Az Atya legteljesebb önközlése a Fiú, akiben korlátok nélkül, hiánytalanul az Atya istenségének teljessége öltött isteni, személyes létformát. Az evangélium fantasztikus csodája az, hogy az istenség teljességét Krisztus emberi létformában, a Názáreti Jézusban vissza tudta nyerni az Atyának való tökéletes engedelmesség által.
 
Az Atya és a Fiú közötti teljes és tökéletes közösség, egység alapja nem csupán a hasonlóság, hanem a lényegazonosság. A képmás attól képmás, hogy valamit mindig tartalmaz az eredeti mintából, de Jézus, mint az Atya képe teljes mértékben tartalmazza az Atya lényegét, márpedig ha két lénynek a lényege egy, akkor nyilvánvaló, hogy minden szempontból egyek. Ezért mondta Jézus Krisztus: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30) A Názáreti Jézus Krisztus személyének különlegessége abban is áll, hogy az emberi lény lényegét is tartalmazza, sőt az isteni és emberi lényeget egységben hordozza. Ez teszi Őt képessé arra, hogy azonosuljon az emberi nemmel, és fordítva: az emberek is képesek azonosulni, eggyé válni Vele. E kölcsönös azonosulás útján osztja meg Jézus Krisztus az isteni természetet, igazságot és kegyelme gazdagságát a benne hívőkkel, valamint vezeti a hívők közösségét, az eklézsiát az Atya dicsőségébe, az istenség teljességébe. János erre az igazságra csodálkozott rá: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” (1Jn 3:2) Majd János hangsúlyozza azt, hogy akiben ez a reménység megvan, az megtisztítja önmagát, hogy elnyerhesse a kegyelem végére mehetetlen gazdagságát, amit Isten készített az Őt szeretők számára, amiről pedig Pál apostol azt írja: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt” (1Kor 2:9), de akik befogadták Isten Szellemét, azok már most, földi életükben átveszik Isten kegyelmi ajándékait.
 

A Sátán atyasága

 
A képmás és hasonlóság törvényét a Sátán is képes működtetni. (Ezen az alapelven gyakorolják többek között az analógiás — más néven rituális — mágiát is, amilyen például a voodoo, az ősmagyar sámánizmus vagy a boszorkányság.) Ez az atyaság azonban anti-atyaság, amely hasonlóság és azonosság alapján teszi jelenvalóvá a sötétség erőit a világban, hogy az isteni atyaság megvalósulását megakadályozza. Jézus maga mondja az ördögöt atyának a János evangéliuma 8. fejezetében, amikor hallgatóinak arról beszél: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni; az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn 8:44) Ebben az igeszakaszban háromszor is használja Jézus az atya kifejezést az ördögre, és a vele szemben ellenséges magatartást tanúsító hallgatóságot hozza összefüggésbe az anti-atyasággal. Ebben az ördögi relációban is a szellem hordozza a hasonlóságot, amely a sötétség fejedelmének uralma alatt áll. A sátáni képmás hordozása az ember magatartásából ismerhető fel. Jézus két súlyos bűnt ítél meg hallgatóságában: a gyilkos gyűlöletet és a hazugságot. A Sátánnak az emberrel kapcsolatos célja a degeneráció. Saját képére és hasonlatosságára igyekszik Isten teremtményeit, képmásait átgyúrni. Ebben az átalakításban akkor lehet sikeres, ha az emberek lázadnak Teremtőjük ellen. A bűn és a gonoszság között erkölcsi és szellemi különbségek is vannak: nem minden bűnös ember gonosz, és szolgálja a sátáni atyaság világméretű térhódítását. Sőt számos jó szándékú bűnös ember szenved a világban tapasztalható gonoszság láttán. De az utolsó időkre vonatkozó próféciák, melyek a világ végleges megromlására vonatkoznak, előrejelzik, hogy a sátáni atyaságnak az emberiség jelentős tömege alárendeli ma gát, és sokan az emberek közül Isten ellenségei, embergyilkosok lesznek, és hazugságot fognak követni. Az Efeszosziakhoz írt levél 2:2 szerint „a légtér hatalmának fejedelme/vezetője” munkálkodik a lázadás, a harag fiaiban. Tehát a kor szelleme erőteljesen dolgozik azon, hogy a Sátán és az emberek között hasonlóságot hozzon létre, és Jézus Krisztus helyett az ördögöt képviseljék, és szellemét hordozzák a világban. Sajnálatos módon az anti-atyaság kiépítésében a hamis vallási rendszereknek is döntő szerepük van. Ezért is Isten a leghatározottabban megparancsolja az embereknek: „Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem. Ne csinálj magadnak faragott képet (szobrokat, képeket)… Ne imádd és ne tiszteld azokat…” (2Móz 20:3—5) Ezek a készítmények, képek az emberi téveszmék kiábrázolásai, amelyek a hazugság atyjának birodalmába vezetik a megcsalatottakat. A megcsalattatás erejét különösen növeli, ha sikerül az emberek előtt ezeket pozitív színben feltüntetni, hogy a nekik való önátadásra késztessék hódolóikat. Nem csupán gonosz szellemekkel, ha nem számos esetben ezek fölött álló bukott angyalokkal is kapcsolatba kerülhetnek az idegen istenek követői. Pál apostol athéni beszédében ezzel kapcsolatban fontos kijelentést tett: „Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség.” (Csel 17:29) Tehát a bálványimádás és az ezzel kapcsolatos démonizálódás azon a téveszmén alapul, amely szerint az istenség és az emberi műalkotás között hasonlóság áll fenn. Pál apostol ezt határozottan cáfolja, mivel az emberiség „Isten nemzetsége”, ezért nincs más teremtett lény a földön, amely Isten hasonlatosságára lett teremtve. Akármilyen magas művészi színvonalon van is elkészítve egy szakrális kegytárgy (akár egy Mária-kép, szentek képei, szobrai), ezek valójában nem a készítőik jó szándékát, várakozását fogják betölteni, hanem éppen azzal ellentétes hatást fejtenek ki az emberekre. Néha azonban találkozunk olyannal is, hogy vallási funkcióra rendelt szobrok, képek csodatevő erővel rendelkeznek. A csodák, jelek értékét mindig gyümölcseikből lehet megállapítani. Jézus csodáinak eredménye az Atya dicsőítése, Isten Igéjéhez való megtérés. A csodatevő képességekkel rendelkező szobrok, képek mindig is felbukkantak a történelem során. Hatékonyságuk nagy valószínűség szerint azzal áll összefüggésben, hogy képesek megragadni, képviselni valamit a hazugság atyjának lényegéből. A Jelenések könyvének 13. fejezete is alátámasztja azt, hogy létre lehet hozni egy erős hasonlóságot vagy egyfajta azonosságot egy személy és egy kép között. Talán ezzel is magyarázható, hogy az Antikrisztus képe miért képes beszélni, és nagy valószínűség szerint csodákat is tenni. Erőteljesen fog működni az Antikrisztus személye és képe közötti hasonlóság törvénye, melynek következtében a kép tere fel lesz töltve azokkal az erős sátáni szellemekkel, amelyek az Antikrisz tusban öltöttek testet, és ezeket sugározza ki a világba, különösen saját képébe.
 
Hasonló megdöbbentő jelenség az Antikrisztus bélyege is, amelyet a Sátán képmását felvevő emberek a homlokukon vagy jobb kezükön hordoznak majd. Ezzel kapcsolatosan a legdrámaibb közlése Isten Igéjének az, hogy az Antikrisztus bélyegét hordozók számára nincs kegyelem. Felszínes szemlélő számára nevetségesnek és kegyetlennek tűnik, hogy egy bélyeg felvétele ilyen következménnyel járhat — hacsak maga a bélyeg is nem egyfajta képmás. A bélyeg felvétele azonban a próféciák alapján az Antikrisztus imádása elfogadásának, gyakorlásának jele. Ez pedig gonoszságnak minősül Isten előtt, mert az Anti - krisztus a Sátán képmása, akiben maga a Sátán hatalma testesül meg, az Antikrisztus bélyegét felvevők így a Sátán képmásaivá válnak, és magát a sötétség fejedelmét — a bukott Lucifert — imádják. Ezért sújt le rájuk Isten haragja és csapásai.
 

A törvénytelenség kora

 
A jelen időre vonatkozik Pál apostol próféciája, amely szerint „működik ugyan már a törvényszegés (anomia) titkos (müsztérion) bűne, csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia”. (2Thess 2:7) Jézus szerint e korszakot egyre inkább a törvénytelenség fogja jellemezni, amely világméretű térhódításának szemmel láthatólag a keresztény világnak nevezett tömegek, felekezetek sem képesek ellenállni. A törvénytelenség mibenléte elsősorban nem az állami törvényekkel szembeni magatartásokat foglalja magában, hanem az Isten törvényével szembeni cselekedeteket, erkölcsi nézeteket, életviteleket és szokásokat.
 
Például a katolikus egyházban zajló folyamatok is a próféciák igazságtartalmát bizonyítják. A katolicizmussal szemben számos megalapozott és jogos teológiai és biblikus ellenvetést fogalmaztak meg a történelem során, ugyanakkor kritikusai is elismerték, hogy morális kérdésekben fellépése a világ előtt ugyan nem volt ellentmondásmentes, de doktrinális szempontból nézve következetesnek lehetett tekinteni. A katolikusok vitairata a homoszexuálisokhoz és azok együttélési formáihoz való viszonyulásukról azonban nagy megdöbbenést váltott ki nem csupán a konzervatív katolikusok körében, hanem a Bibliához ragaszkodó keresztény világban is. Jézus Krisztus és az apostolok tanítása szerint az egyháznak nem eltörölnie, hanem betöltenie kell a Törvényt, és ezt az erkölcsi küldetését azért képes teljesíteni a világban, mert nem a Törvény, hanem a kegyelem uralma alatt áll; és mert az egyház olyan emberekből áll, akik az ótermészetüket halálba adták, hogy meghaljanak a bűnnek, és föltámadjanak Jézus Krisztus által az Isten ingyen kegyelmi ajándéka révén kapott krisztusi életre, amelyben megvan az az erkölcsi és szellemi hatalom, ami által a hívők képesek uralkodni a bűn fölött. A növekvő erkölcstelenségre és törvénytelenségre teljes mértékben elfogadhatatlan válasz az az egyházi magatartás, amely a világban, az emberekben zajló, törvénytelenséget mélyítő változásokra nem Isten beszédével válaszol. Azok, akik az egyházon belül is elfogadhatónak vélnek az Isten Igéje alapján bizonyos bűnös cselekedeteket és életmódot, nem csupán Jézus Krisztus megváltói és üdvözítői munkájának és Isten beszédének örök érvényességét tagadják, hanem a Krisztus testét, az egyházat is megvetik, pedig annak hitelessége kritériumait szintén az örökkévaló Ige határozta meg, s így nem a világi felfogáshoz alkalmazkodni szándékozó vallási határozatok alapján kell azt toldozgatni- foltozgatni. Péter apostol próféciája napjaink egyházi eseményeire, bizonyos vezetőinek ténykedéseire nézve rendkívül aktuális, amely szerint: „Valának pedig hamis próféták is a nép között, amiképpen ti köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, aki megváltotta őket, megtagadván, önmagukra hirtelen való veszedelmet hoznak. És sokan fogják követni azoknak romlottságát, akik miatt az igazság útja káromoltatni fog.” (2Pt 2:1—2) A pszeudo - próféták, -apostolok, -pásztorok a gonoszságban veszteglő világot hozzák be és kívánják legitimizálni az egyházban. Ezek az aposztaták megtagadták az egyház eredeti és legalapvetőbb rendeltetését és küldetését, a Jézus Krisztus személye, megfeszítése, föltámadása melletti tanúskodást az Isten ítéletébe rohanó világban. Még hallani sem akarnak arról, hogy a hívőknek Jézus Krisztus hiteles képmásává, sőt hasonmásává kell válniuk ahhoz, hogy minden körülmények között sikeresen betöltsék a világban a küldetésüket. Pál apostol a törvénytelenség misztériumáról is beszélt a Thesszalonikaiakhoz írt 2. levelében. A tör vénytelenség bűn, ami nyilvánvaló, látszólag nem lehet azt állítani, hogy titok. Még akkor sem, ha elkövetője mindent megtesz, hogy elfogadhatatlan tette titokban maradjon, illetve pozitív színben tűnjön fel mások, a nyilvánosság előtt. Ezért a „bűn misztériuma” kifejezés elsősorban a törvénytelenség eredetére és végkifejletére, beteljesedésére vonatkoztatható, ami a korszak végén a világban lesz nyilvánvalóvá. Különösen János apostol Jelenéseinek könyvében tárja elénk az Úr Szelleme a végletekig kiélesedő konfliktust az aión utolsó hét évében a törvénytelenség uralma alatt álló világ és Isten népe között.
 
A bűn és a bűnös életmód drámai súlyát nem csupán a természetfölötti elkárhozás következményéből, hanem a jövőben természetes szinten „be érett” formájában való látás alapján is értelmezni kell. Ma a világ számos, Isten Igéje alapján bűnnek ítélt cselekedetet játéknak, emberek szórakoztatásának, szabadidős programjának értelmez, ami szerves része a „normális életnek”. A bűnnek ez az eufemisztikus világi megszépítése számos bizonytalan hívőt megtéveszt, tőrbe csal. Nem csupán a bűn konkrét káros, negatív tartalmát tünteti fel el - fogadható vagy pozitív színekben, hanem semmisnek tekinti a bűn szerzőjét, a Sátánt és a személyétől való függőséget, a bűn és a halál közötti törvényszerű összefüggéseket, valamint azt, hogy a bűnelkövetés nemhogy a szabad élet szinonimája, hanem pontosan az ellentéte: azt fejezi ki, hogy a bűnös a Sátán rabszolgája, akivel szemben egyre csökken az ellenállási ereje. Emiatt a bűn a bűnös szellemét erkölcsi, de végeredményben szociális és történelmi vonatkozásban is a rossz oldalra predesztinálja, az elvesztett és elfelejtett emberiség sorai közé. A törvénytelenség és az aposztázia idején a keresztények egyházaikhoz és vezetőikhez való lojalitása és hűsége akkor szolgálja személyes szellemi-erkölcsi épülésüket, üdvösségüket, valamint Isten egyetemes céljait, ha az Isten Igéjén, az igazságosságon és a Szent Szellem munkáján alapul. Az a lojalitás és hűség, amely elszakadt Isten szeretetének elsőbbségétől, az Isten Igéjének való engedelmességtől, nem pozitív, hanem negatív erkölcsi minősítés alá esik. Ez nem más, mint a bűnnel, a lázadással való együttműködés, annak támogatása, védelme.
 
A hazugságon alapuló vagy afelé haladó politikai, hatalmi és vallási rendszerek azért tudnak a kelleténél hosszabb ideig fennállni, rombolni és pusztítani, mert számos jó szándékú, önmagát tisztességesnek vélő ember vezetőihez és elöljáróihoz hamis lojalitással kötődik. Holott ezek közül többen is tisztában vannak azzal, hogy rossz helyzetben és oldalon állnak — de tévesen úgy vélekednek, hogy a rossz ügyekkel, eszmékkel és doktrínákkal, valamint gyakorlatokkal való kapcsolatuk, felelősségük alól felmenthetik magukat azáltal, hogy az azokat képviselő intézményekhez, szervezetekhez, közösségekhez és a vezetőikhez szinte a végsőkig hűségesek maradnak. Mindazokban a szituációkban, ahol a hatalomhoz, politikai párthoz vagy akár egyházhoz való hűség az embert Istenével fordítja szembe, a helyes döntést a hívőknek az „inkább Istennek, mint az embernek kell engedelmeskedni” elve alapján kell meghozniuk.
 

A krisztusi ember

 
Számos nyomós oka van a mai kereszténységnek arra, hogy visszatérjen a kereszténnyé válás alaplépéseinek bibliai tartalmához, és felhagyjon azokkal a hamis, kereszténységgel kapcsolatos képekkel, amelyeknek nem sok közük maradt az alapítóhoz, Jézus Krisztushoz. Antiokhiában a tanítványokra azért vonatkoztatták Krisztus nevét, mert személyiségük, magatartásuk és életmódjuk a Názáreti Jézusra emlékeztette a kívülállókat. A Jézus Krisztushoz való hasonlóság teszi hitelessé a Név legitim hordozását és használatát a hívők számára. Végezetül ki kell hangsúlyoznunk, hogy a krisztusi képmás hordozásának legalapvetőbb feltétele romlott ádámi ótermészetünk halálba adása, romlott vágyainak, indulatainak a megfeszítése. Az új és krisztusi életből való részesedés előfeltétele pedig a bűnnek való meghalás. Bárki előtt csak az után tárul fel Isten láthatatlan szellemi birodalma, javaival, áldásaival együtt, miután a megfeszített Jézus igazságára hittel válaszolt, elfogadta Isten ítéletét az ádámi természetére nézve, és megértette, hogy az ki van zárva a bűn miatt Isten országának örökségéből, mert aki „testben van, nem lehet kedves Isten előtt”. Jézus Krisztus igazsága azt hirdeti, hogy a természetes származásunk folytán örökölt természetünkre ontotta ki Isten a haragját, amikor Jézust keresztre feszítették. A kereszt valójában a mi ótermészetünk büntetéséről, megfeszítéséről szól, amit Jézus azért szenvedett el — holott bűntelen és ártatlan volt —, mert azonosult velünk, és emiatt Isten ráhelyezte mindannyiunk bűneit és büntetését, hogy ártatlan és önként vállalt áldozatának elfogadása által Isten igaznak nyilvánítson, és krisztusi természetből, életből részesítsen bennünket. A víztől és Szellemtől való újonnan születés a Jézus Krisztussal való közösségbe helyezi a hívőket, így a hívő élet centruma, irányító központja nem a földön, hanem a mennyben található, ahol Jézus Krisztus tartózkodik. Az ádámi emberiség gondolkozása geocentrikus. Számukra a földi élet jelenti az utolsó, nagy, egyetlen lehetőséget érvényesülésük, boldogulásuk számára. Ez a földi ember egyik jellegzetes vonása. Számára a menny elérhetetlen, valószínűtlen, ha van is ilyen előtte, mégsem jelent számára valóságos perspektívát. A földi ember azért testi, mert a szelleme elidegenedett Istentől és lakhelyétől, a mennytől, és alacsonyabb rendű dolgoknak, kívánságoknak a szolgálatába állt. Krisztusi embernek Pál a Galatákhoz írt levelében azokat mondja, „akik Krisztusba keresztelkedtek meg, Krisztust öltözték fel”. (Gal 3:27) A krisztusi emberről pedig az 5. fejezetben azt állítja az apostol: „Akik pedig a Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt” (24). Itt a testet erkölcsi-spirituális értelemben kell érteni. Azok a földi emberek, akiknek a természetében a bűn lakik, és hiányzik belőlük Jézus Krisztus kegyelme és Isten jelenléte. A krisztusi emberek mennyei és spirituális emberek, mert Krisztus véréből, testéből, természetéből és szelleméből részesedtek, és a szellemi életük tevékenységének középpontjában a Krisztussal való élet beteljesedése és előrehaladása áll. Jézus Krisztus sorsában a földi élet ugyan nagy jelentőségű, üdvtörténelmi jelentőségű esemény volt, de az idejét tekintve csak ideiglenes kiküldetés a világba. Ő mindig is tisztában volt azzal, hogy a mennyből jött a világba, s a világból a mennybe megy. Tehát számára nem a földi élet volt a minden, hanem a menny. A földi életet olyannak látta, amilyen ténylegesen: halandónak és rövidnek. A mennyei életet pedig azért helyezte a földi fölé, mert az örökkévaló, romolhatatlan és halhatatlan. Utolsó jeruzsálemi látogatásakor tanítványait azzal vigasztalta, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy he lyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én va gyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14:1—3) A Jézus Krisztus képmását hordozók számára tehát az örök és végleges haza az Atya háza, ahol Jézus Krisztus helyet készít számukra, hogy örökké fizikai jelenlétében éljenek. A földi élet és az evilág az igazak számára is csak kiküldetésük helye, ahol életük kisebbik és nehezebbik részét töltik el. Ez után nem az árnyékvilág vár reájuk, hanem a földinél magasabb rendu világba lépnek át, hogy örökkévaló életüket Mesterük és Megváltójuk közvetlen környezetében éljék. A krisz tusi emberek számára a menny a leg ma - gasabb rendu világ, amely Isten lakóhelye, az univerzum centruma, kormányzati központja, ahonnét minden jó do log, élet származik, ahonnét a mindenséget fenntartják, meghatározzák a világok korszakainak menetrendjét, kezdetét és végét. A menny az a hely, amelynek fővárosában keresték örök lakhatásukat földi életidejük alatt is Ábrahámtól fogva mindazok az igazak, akik a földi hazánál „jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Iste nüknek neveztessék, mert készített nékik vá - rost”. (Zsid 11:16) A krisztusi emberek mennyei látás szerint rendezik be a földi életüket, egzisztenciájukat, életvezetésüket. Földi dolgaikat és az ese ményeket mennyei távlatból szemlélik, értelmezik és ítélik meg. A mennyei perspektíva meghatározza gondolkodásukat, értékrendjüket, be szédüket. Az igazi hívők és egyház képviseli a földön a mennyet. Felhatalmazott és fölkent nagykövetei a mennynek, a földön pedig akkor válhatnak azzá, ha egyre jobban Jézus Krisztus képmásaivá lesznek, és megismerik annak a láthatatlan isteni birodalomnak a dolgait, áldásait, igazságait és törvényeit, amelyeket földi honfitársaikkal meg akarnak szerettetni.
 
Forrás: Új Exodus