A Messiás megélte az emberi sors legmélyét

A Messiásról, a személyről és az eszméről Ungvári Tamás író, irodalomtörténész beszélgetett Németh Sándorral, a Hit Gyülekezete vezető lelkészével az ATV karácsonyi műsorában. A szombaton és vasárnap este adásba került, illetve kerülő műsorban rajtuk kívül számos ismert művész, gondolkodó és közéleti szereplő mondja el azt, hogy mit jelent számára Jézus.

Nem tudjuk Jézus születésének napját, de azt tudjuk, hogy valóságos történelmi személy volt. Két evangélium is a születéssel kezdődik. Mit jelentett ez a fantasztikus esemény az emberiség emlékezetében?

A keresztény teológia rendkívül fontos eseménynek tartja a Názáreti Jézus Krisztus születésével kapcsolatos történetet, és ezen belül valóban nem a születési időpontja a lényeg, hanem elsősorban a származása. Ezen múlik ugyanis az, hogy a Názáreti Jézus messiás, vagy nem messiás. Ha Jézus úgy született volna, mint minden ember, akkor alá lett volna rendelve az úgynevezett eredeti bűnnek, vagyis a halál törvényének. Ebben az esetben nem tudott volna áldozatot bemutatni a világért, hiszen a halál számára is szükségszerűség lett volna. A Názáreti Jézus személyiségének különlegessége azonban abban is áll, hogy számára a halál szabadon választott alternatíva volt. Választhatott volna mást is. Elhagyhatta volna például a földi, vagyis az emberi létformát, és felköltözhetett volna a legfelső világba, az isteni létformába. Pontosan abban nyilvánult meg azonban az emberek iránti szeretete, hogy engesztelő áldozatot adott.  Az ószövetségi törvények alapján az Istennel való kapcsolatteremtés központi eseménye az engesztelő áldozat. Ezt látjuk Ábrahámtól fogva, sőt már Noé is áldozatot mutatott be Istennek. Nem véletlen, hogy Mózes rendtartása nagyon szigorúan szabályozta az áldozati rendeket. A keresztény értelmezés szerint ugyanakkor ezek az ószövetségi áldozatok a Názáreti Jézusra is előremutattak. 
 
Az ószövetségi jóslatok alapján a zsidók annak idején úgy gondolták, hogy a Názáreti Jézus beteljesíti a Messiásra vonatkozó próféciákat. Mire alapozták ezt? 
 
A legelső ilyen ígéret a Teremtés könyvének harmadik fejezetében található. Ezt nevezzük ősevangéliumnak, amikor Isten megátkozta a kígyót és a mögötte meghúzódó Sátánt, akire ez az átok valójában vonatkozik. Isten az Éden kertjében azt mondta a Sátánnak: „Ellenségeskedést szítok közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: ő a fejedre fog taposni, te pedig a sarkát mardosod majd.”  A Messiás-várás és a keresztény értelmezés szerint a Messiás szeplőtelen fogantatása a Názáreti Jézus megszületésének idejére már egy körülbelül négyezer éves várakozás volt. A mi bibliai értelmezésünk szerint Ésaiás próféta is megerősítette ezt. Könyvének a hetedik fejezetében található az a nagyon híres messiási prófécia, amely arról szól, hogy a szűz fogan, és szül. Ezt különbözőképpen értelmezik, de ha a „szűz” szó nem is tükrözi pontosan az eredeti kifejezést, mindenképpen olyan hajadonról van szó, aki ártatlan. 
 
Hogyan tud egy ártatlan terhes lenni, és hogyan tud szülni? 
 
Ez a Názáreti Jézus fogantatásának és születésének a misztériuma. Csak így volt lehetséges, hogy egy tökéletes ember jelenjen meg a világtörténelemben. Más híres vallásalapítóhoz, illetve történelmi személyiséghez képest a Názáreti Jézus egyedülálló ebben. De egyedülálló volt abban is, hogy mégis az ács fia volt, aki azt mondta magáról, hogy az Ember Fia. Galileában élt a halászok között, egy olyan térségben, ahol mindenki egyszerűbb ember volt, mint azok, akik ott fenn Jeruzsálemben a főpapok körül voltak. 
 
Nem gondolja, hogy Jézusnak még isteni származása ellenére is fontos volt a származás egyszerűsége? Talán innen származott a szegényekkel való azonosulása… 
 
Amint többen megírták már, valóban nem véletlen, hogy Isten nem a filozófusok között támasztott messiást, és a Messiás nem királyi palotában, hanem istállóban született. Isten szándéka eleve azt volt, hogy Jézus megélje az emberi élet mélységét, hogy a személyes sorsán keresztül együttérzés fejlődjön ki benne minden megalázott ember iránt. Az ember empátiakészségét ugyanis a sors, az élethelyzetek és az élettapasztalatok nagyon is befolyásolják. Így volt ez a Názáreti Jézusnál is, akinek az életében egyértelműen ki lehet mutatni, hogy születésétől fogva lelkileg és szellemileg is alá volt rendelve a növekedés és a fejlődés törvényének. Erre utal a Zsidókhoz írt levél, hogy ez az együttérzés tette őt képessé a feltámadás után arra, hogy a Mennyekben főpapi szolgálatot tudjon betölteni. Már az ószövetség idején is az egyik isteni követelmény az volt a pappal kapcsolatban, hogy együtt tudjon érezni az esendő, gyarló emberekkel, hiszen Isten előtt ilyen embereket kell képviselnie. Az esendő, gyarló embe­rek felé pedig Isten áldásait, javait és örökkévaló dolgait kell képviselnie. A Názáreti Jézus mind a két követelménynek maximálisan megfelelt. Nem véletlen, hogy már a születése idején hatalmas konfliktushelyzetbe került. Földi pályafutását tulajdonképpen disszidensként kezdte: néhány évig családjával Egyiptomban éltek, mert menekülniük kellett Nagy Heródes elől. 
 
Jézust zsidó fiúként nyolcnapos korában körülmetélték. Szülei mit tudtak a származásáról?
 
A Názáreti Jézus földi története Gábriel arkangyal megjelenésével kezdődik. Gábriel, aki a Bibliában mindig Isten postásaként jelenik meg a Menny és a Föld között, és feladata szerint általában a nagy korszakváltásokat jelenti be, most azt közli Máriával, hogy „az Isten ereje száll rád, és ami benned megfogantatik, a Szentnek, Isten Fiának mondatik”. Isten tehát így szerkesztette egybe az emberi és az isteni természetet. Az ószövetségi írások bizonysága szerint Istennek a megtestesülés előtt is volt egy Messiása fenn a Mennyben. Az ószövetség ideje alatt több Messiás-jelenésről olvashatunk, sőt a Példabeszédek harmincadik fejezetében konkrét utalás van arra, hogy Istennek van fia. Ezzel kapcsolatosan is kétféle értelmezés van. Az egyik szerint a Biblia szimbolikus értelemben használja ezt a fiúságot, a másik értelmezés alapján viszont szó szerint. Mind a kettőben van igazság: mindig az adott szövegkörnyezetből kell ezt megállapítani. Például Noé korában „az Isten fiai” meglátogatták az emberek lányait, akiket megkedveltek, és szexuális kapcsolatba léptek velük. Ezekből a frigyekből óriások származtak – a Biblia a nefilim szót használja rájuk –, így ők nyilvánvalóan nem szó szerinti fiak, hanem bukott angyalok.
 
A Jób könyvében szintén az angyalokra használja a Biblia az istenfiúságot. Amikor azonban a Biblia egyértelműen a monogenész – vagyis az egyszülött – kifejezést használja a fiúságra, akkor szó szerint kell ezt érteni. A Názáreti Jézus Krisztussal kapcsolatban az eredeti szöveg mindig a monogenész szót használja. Amint Salamon a Példabeszédek könyvének nyolcadik fejezetében leírta: egyetlenegy olyan személy van, akiben az Atya, az Örökkévaló, a Mindenható a világ teremtése előtt – mielőtt bármi is lett volna – reprodukálta magát. Először a Fiú reprodukálódott az Atyából, és minden, ami utána lett, a látható és láthatatlan dolgok, azt mind a Fiúra nézően és a Fiúban hozta létre. A Biblia tehát a világmindenség céljának és központjának magát a Messiást nevezi meg. A Messiás sorsa több szakaszból áll. 
 
Az Ószövetségben még nem rendelkezett emberi természettel. Amikor megtörtént a megtermékenyülés – a görög szöveg szerint a logosz bejött Máriába –, majd lezajlott a terhesség és a megszületés, onnan kezdve beszélünk arról az eseményről, hogy a logosz emberré vált. Ezután a Messiás egy új létformában jelent meg. Nem véletlen, hogy a Messiás, a Názáreti Jézus, földi életében többször is hivatkozott korábbi sorsára. Azt mondta például, hogy Ábrahám látta a napomat, vagy hogy előbb voltam én, mint Ábrahám. Sőt még Keresztelő János is, aki idősebb volt a Názáreti Jézusnál, azt mondja róla, hogy ő előbb volt, mint én. Tehát tisztában voltak azzal, hogy a Názáreti Jézus – ahogy a teológia mondja – preegzisztens, tehát a földi léte előtt is létezett, de nem emberi természettel.
 
Számomra ebben az egyik legérdekesebb az, hogy mindez egy olyan országban, Izraelben történt, amelyet el akartak pusztítani, és gyarmati sorban volt. Egy edomita rabszolga, Heródes, aki gyilkos királlyá lett, szörnyű világot teremtett, és ezreket pusztított el. Nem véletlen, hogy Jézusnak menekülnie kellett Egyiptomba. Az egész korszak rettenetes volt, talán azért, mert az Ószövetségben az áll, hogy a Messiás születése előtt borzalmas katasztrófák lesznek. Később Jézus életét is hatalmas vihar kísérte. Hogyan függ össze a konkrét és a transzcendens, a történelmi események és a metafizikus kijelentés?
 
Nagy Heródes nem sokkal a Názáreti Jézus megszületése után halt meg. Valóban szörnyű ember volt, fiait és feleségét is kivégeztette. Apja, Antipátrosz készítette elő a hatalomra kerülését, azáltal, hogy véres eszközökkel félretették az útból a Hasmoneus-dinasztiát. Kiirtották azokat, akik királyként számításba jöhettek volna. A zsidóság soha nem tudta elfogadni királynak Heródest, annak ellenére, hogy sokat kedveskedett nekik. Nagy építkezésbe fogott, magát a Templomot is újjáépítette. A mai napig lehet látni Jeruzsálemben azokat a vízvezetékeket, amiket Nagy Heródes épített.
 
A zsidóság előzőleg a Hasmoneus-dinasztiában elég önállóan élhetett, de igazából őket sem tudták elfogadni, mert számukra a királynak Dávid házából származónak kellett volna lenni. Azonban ebben az időben terjedt el a zsinagógarendszer a diaszpórában és Júdeában is, és sokan elkezdték mélyen tanulmányozni az Írásokat. Az írástudók részben elvettek a papok szerepéből. Különböző irányzatok alakultak ki, köztük a farizeusok, a szadduceusok, később a zelóták és az esszénusok, akikkel a kumráni közösséget is kapcsolatba hozzák.
 
Ezek a változások készítették elő a Názáreti Jézus megjelenése számára azt a társadalmi, politikai és spirituális közeget, amelyben meg kellett történnie a földi szolgálatának, engesztelő áldozatának és – hitem szerint – a föltámadásának. Ilyen értelemben ez valóban apokaliptikus kor volt. Rengeteg apokaliptikus irat született ekkoriban, de ezeket nem kanonizálták, vagyis nem fogadták el szent iratoknak, mert nem működött ekkor már az ószövetségi prófétai intézmény, és a Templommal is gondok voltak. 
 
Milyen gondokra utal?
 
Az Úr dicsősége, a sekína a második templomban nem volt olyan mértékben jelen, mint a salamoni templomban vagy előtte a sátorban. Az ószövetségi iratokat körülbelül Nehémiás korában zárták le. Később a rabbik és a bölcsek – szerintem nagyon helyesen – rendkívül óvatosak voltak, és ezeket az apokrif iratokat nem nyilvánították Istentől származó kinyilatkoztatásnak, tehát nem ruházták fel őket isteni tekintéllyel. A zsidóságot azonban a sanyarú sors, a nehézségek és az állandó életveszély arra késztették, hogy előre nézzen a jövőbe. 
 
Megerősödött a Messiás várása, mert tisztában voltak azzal, hogy olyan nagy gondokkal birkóznak, amelyeket lehetetlenség emberi erővel megoldani. Tisztában voltak azzal, hogy ezek túlhaladják az emberi teljesítőképességet, annak ellenére, hogy a társadalom kiváló adottságokkal rendelkező emberekből állt. De a kiválósághoz tartozik az is, hogy az ember megérti, hol van a teljesítőképességének határa, és hol szükségeltetik isteni beavatkozás. Amikor a Názáreti Jézust – aki Betlehemben, néhány kilométerre Jeruzsálemtől született – bemutatták a Templomban, ott volt két izraelita, Anna és Simeon, akikről feljegyzi a Biblia, hogy egészen idős korukban is az Isten országát és a Messiás megjelenését várták. Ők a kisgyermek Jézusban felismerték, hogy személyében megjelent Izraelben az üdvösség, és megáldották Jézust. A Törvény alapján negyven nap volt a tisztulási idő az asszonyok számára, tehát a Betlehemből való meneküléskor Jézus néhány hónapos lehetett.
 
Heródes is számított a Messiás megjelenésére, hiszen ezért rendelte el a betlehemi mészárlást. Honnan tudott erről?
 
Ismert volt Mikeás próféta ószövetségi próféciája, miszerint Efratának városából, Betlehemből származik majd a Fejedelem. Mindenki tudta tehát Izraelben, hogy Betlehemben fog megszületni a Messiás, de azt nem, hogy mikor. És egyszer csak megjelentek Heródes palotájában – több mint valószínű Perzsiából – a bölcsek.
 
Mágusok…
 
A görögben valóban úgy szerepelnek, mint mágosz, de ha a szó ókori jelentéstartalmát vesszük figyelembe, akkor ez nem feltétlenül okkultizmussal foglalkozó embereket takar. Minden bizonnyal járatosak lehettek az asztrológiában és más tudományokban is. Dániel próféta könyvéből tudjuk azt, hogy Perzsiában és Babilóniában a kormányzó, illetve a király mellett mágoszok voltak a tanácsadók. Ezeknek lett a vezetőjük Dániel, miután megfejtette Nabukodonozor király álmát. Mai szóval inkább tudós embereknek nevezhetnénk őket, akik alaposan figyelték a csillagok járását is. 
 
Nem véletlen, hogy a csillagászat igazából Perzsiában alakult ki. Így jelenik meg a betlehemi csillag a Bibliában: a bölcsek arra hivatkoztak, hogy ez a csillag vezette őket Keletről Jeruzsálembe, majd Jeruzsálemből Betlehembe. Ezzel kapcsolatban is különböző álláspontok léteznek. A tudomány azt állítja, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából alakult ki egy fényes csillag. De ha figyelembe vesszük a Bibliát – és mivel én hiteles beszámolónak tartom az evangéliumot, ezért ezt veszem elsősorban figyelembe –, nekem úgy tűnik, hogy ez egy intelligensen mozgó csillag volt. Pontosan tudta, hogy hol van a Názáreti Jézus Krisztus szülőháza, az istálló, és pontosan oda vezette a bölcseket. Heródes így szerzett tudomást arról, hogy uralkodása alatt megszületett a Messiás. Paranoid, idegbeteg emberként állítólag magánkívüli állapotba került, és őrjöngött, miután meghallotta, hogy más lesz a király Júdeában, nem ő és a leszármazottai. 
 
Utána várta a mágoszok visszatérését Betlehemből, ők azonban tényleg bölcs emberek voltak, mély emberismerettel rendelkeztek, így nagyon jól tudták, hogy nem szabad visszatérniük, mert az a Názáreti Jézus halálát eredményezi, és ezért más úton mentek haza. Miután Heródes észlelte, hogy a bölcsek becsapták, elrendelte a betlehemi gyermekgyilkosságokat.