Társválasztás

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítõtársat, hozzá illõt.” (1Móz 2:18) Az elõzõ, a házasság témájával foglalkozó igetanulmányozásunk során eljutottunk néhány megállapításra, amelyek a Biblia tanúsága szerint Isten álláspontját tükrözik: például arra, hogy Isten teremtette az egész látható világot és benne az embert, akit a Teremtés utolsó napján, az általa alkotott gigantikus mû tetõpontjaként, különleges gonddal szólított életre – és formált meg saját kezûleg. Minden, ami e mûveletek során létrejött, „igen jó” volt, azaz tökéletes, hibátlan, gyönyörû és mûködõképes.

Az ember – Ádám – teremtésének második fázisában Isten létrehozta az „elsõ változat” testébõl származó segítõtársat, az emberi lény másik, nõnek nevezett „prototípusát”, ezzel együtt pedig megalkotta a házassági kapcsolatot, amely szintén maradéktalanul tökéletes, áldott és harmonikus együttélésként indult a földön (a bûnbeesés elõtt). Ugyancsak még ebben a valóban idilli, zavartalanul békés és minden jó reménységre feljogosító idõszakban mondta ki Ádám, és maga az Úr, azokat a szavakat, amelyek örök idõkre meghatározták a férfi és a nõ szövetségi kapcsolatának, törvényes együttélésének, életre szóló közösségének alapjait. „És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testembõl való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberbõl vétetett. Annak okáért elhagyja a férfiú az õ atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2:23–24)

Említettük, hogy a Názáreti Jézus ezt az igeverset nyomatékkal, értelmezve és kiegészítõ magyarázattal ismételte meg a farizeusoknak a válás lehetõségeivel kapcsolatos faggatózásukra: „…úgyhogy többé nem kettõ, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza… Mondom pedig néktek, hogy aki elbocsátja a feleségét, hanemha paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörõ; és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörõ.” (Mt 19:6,9)

A szíve mélyén minden ifjú szeretné megtalálni az „ideális” házastársat, akit örökké szerethetEzekbõl az idézetekbõl egyértelmû Isten változatlan akarata a házasságot illetõen: a házasságban egy férfi és egy nõ szövetségi kapcsolata fejezõdik ki, amely KEZDETBEN tökéletes állapotban indult, és a Megváltás jóvoltából, annak erejével vissza is tér az eredeti állapotra – azaz egy egész életen át tartó, hûségben megélt, Isten által egybeszerkesztett és mindvégig támogatott szövetségi viszonyra, amely nyilvános szövetségkötéssel veszi kezdetét (tanúk jelenlétében); s amely az Írások szerint minden tekintetben tisztességes kapcsolat (Zsid 13:4); ezzel együtt pedig legfõbb biztosítékát nyújtja egészséges, erõs, életképes utódok létrehozásának és felnevelésének, valamint a föld s a természeti javak feletti sáfárság sikeres megvalósításának. A Megváltás a házasságot ezen felül még egy új, természetfölötti dimenzióba is helyezte, a-mennyiben a házastársakat az örök élet jutalmában részestársakká tette (lásd 1Pét 3:7); és mindemellett az újszövetségi házasság magának Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolatát is megjelenítheti profetikus módon már itt a földi életben, anynyira, amilyen mértékben a házasfelek elsajátítják és gyakorolják az Efeszoszi levél 5. fejezetében leírt útmutatásokat (Ef 5:22–23).

Amikor hívõ emberek megértik a házasság Istentõl származó szent, értékes, sõt, mondhatjuk, egyenesen magasztos mivoltát és azt, hogy az Úr megfelelõ feltételek mellett „védnökséget is vállal” az általa alapított és támogatott bensõséges szövetségi kapcsolat felett, természetszerûleg mindent meg akarnak tenni azért, hogy kihozzák a legjobbat már meglévõ házasságukból – vagyis igyekeznek megtalálni a módját annak, hogy sikerre vigyék kapcsolatukat, s az addig tapasztalt hiányosságokat, az Igétõl való némely elhajlásaikat kiküszöböljék; hogy „egyre inkább rendezzék a sorokat” a családban, s így elérjék az otthon békéjét, harmóniáját, mert mindenki csak úgy képes bármely munkáját hatékonyan végezni, ereje, energiái legjavát adni bármely ügy érdekében, ha nyugalmas „hátországot”, vagyis békés, rendezett otthont tudhat maga mögött saját családtagjai körében. Így lehet legkönnyebben sikereket elérni bármely területen, a legkülönfélébb munkahelyeken, akár cégek mûködtetésében, akár sportban, mûvészetekben, sõt még a keresztény szolgálatban is! A kiegyensúlyozott házastársi kapcsolat, az egységesen támogató család tudja legjobban elõmozdítani nemcsak a kiváló teljesítményeket, hanem az ember személyiségének kibontakozását is, sokszínû megnyilvánulását, teljes boldogulását földi pályafutása során.

A házasodás elõtt vagy annak küszöbén álló, arra érett korú, felkészült fiatalok (vagy szabad állapotú idõsebbek) pedig nyilvánvalóan boldog, kiegyensúlyozott, sikeres házasságra vágynak – e tekintetben az egészséges gondolkozású nem hívõk is ugyanilyen vagy legalábbis hasonló elveket vallanak –, tehát minden józan, normális ember (akinek nem elhívás szerint adatik az egyedülállóság, amelyet az egyházban elterjedt, közismert kifejezéssel „cölibátusként” emlegetnek) szeretné megtalálni azt a pontosan hozzáillõ, neki való, õt minden módon kiegészítõ és vele harmonizálni képes másik személyt (férfi nõt és nõ férfit), akivel kölcsönös megértésben, szeretetben az egész földi életet el lehet tölteni, akivel együtt le lehet gyõzni a hétköznapi életben idõnként adódó, elkerülhetetlen nehézségeket; akivel egészséges, tehetséges és sikeres gyermekeket lehet felnevelni, és akivel hûségben el lehet jutni az öregedés éveihez – akkorra már tökéletesen szilárd, stabil kapcsolatban, elválaszthatatlan társakként, idõnként már néha ápolgatva, gondozva egymást –; s az emberi életkor végén egymáshoz töretlenül ragaszkodva lehet szembenézni azzal a másik jövõvel, ami odaát vár ránk… A szíve mélyén minden ifjú ember szeretné megtalálni az „ideális házastársat”, akit forrón és lankadatlanul szerethet egészen az örökkévalóságig – sõt valamilyen más módon még a túlvilágon is.

Idõsebb éveinkben sokan emlékszünk vissza még ezekre az álmokra, arra a várakozásra, készenlétre, hogy „az igazi”, „a nagy Õ” egyszer majd meg fog jelenni, és aztán nem marad más, mint a boldog felismerés – természetesen kölcsönösen –, hogy egymásnak rendeltettünk; s azután majd eljön a reményteljes találkozók sora, amelyek egyenesen vezetnek az egybekelés nagy ünnepéig; s az édes együttlét ezután háborítatlanul tart a földi élet végéig, ahogy mondani szokták, „a sírig, ásó-kapa és a többi” – sõt, ahogy mi tudjuk, mennyei barátságban még azon túl is… Az ifjúkor, bár jellemzõ rá az illúziókkal teli képzeletvilág, mégis tulajdonképpen a dolgok lényegét ragadja meg. Isten is ilyennek akarta a házasságot: a bûnbeesést megelõzõ idõszakban ugyanis az Õ mûve a férfi és a nõ életre szólónak tervezett és „indított” házassági kapcsolata volt.

A bukott emberi természet viszont már elveszítette a képességét arra, hogy egy eszményi házassági (vagy akármilyen más tisztességes emberi) kapcsolatot eredeti rendeltetésének megfelelõen, tartalmasan és harmonikusan éljen meg: nemzedékek jó néhány évezrednyi sorának történelmi hányattatásai és erõteljes démonikus befolyásoltsága következtében napjainkra szinte ellehetetlenültek a családi és közösségi viszonyok: nem túlzás azt állítani, hogy korunkban sajnálatosan gyakorta azt látjuk, hogy ember embernek farkasává vált (mikro- és makro-közegében egyaránt), s az egymás iránti ellenségesség sokkal jellemzõbb minden emberi viszonyra, csoportosulásra, mint a jóakarat, a békesség, a megértõ támogatás, a segítõkészség – s ez az állapot nemhogy nem csökkent az idõk folyamán, hanem egyre inkább erõsödött, és napjainkra több helyütt már sokakat tragikus következményekkel veszélyeztetõ, szûnni nem akaró konfliktusokkal fenyeget.

A társkeresés õsi igénye, egy másikhoz való ragaszkodás utáni vágy mégis töretlenül fennmaradt a viszonylag békésnek, „civilizáltnak” mondható emberi környezetben; viszont a hívõk és a hit nélkül élõk alapvetõen más-más életmódot élnek a párválasztás idõszakában, egymástól különbözõ értékrendet vallanak, és sok tekintetben egymástól teljesen eltérõ tulajdonságokat szeretnének látni jövendõbelijükben. A nem hívõ emberek ezenkívül nem feltétlenül gondolkodnak egész életre szóló házasságban – vagy akár egyáltalán házasságban, hiszen napjainkban a nyugati civilizációban már nagymértékben elterjedt az úgynevezett „élettársi” együttlakás, amelyet a Biblia egészen egyszerûen törvénytelen kapcsolatnak, bûnnek, azaz paráznaságnak minõsít, s amely a bibliai szemlélet szerint megfosztja az embert a szövetségi viszony biztosította minden jogától, a kapcsolat stabilitásától, kiszámíthatóságától, a kölcsönös jogok és kötelezettségek számon kérhetõségétõl, és ezért az ember személyiségében hatalmas kárt tesz, azaz maradandó és nehezen helyrehozható rombolást végez mind szellemi-lelki, mind fizikai szinten. A gyümölcsök e téren néha nem jelentkeznek azonnal, de a problémák az általánosan elterjedt elkendõzés ellenére elmaradhatatlanok…

A nem hívõ ember tehát nem zárja ki társkeresése alkalmával azt a lehetõséget, hogy ha az „elsõ párja” esetleg „nem jön be”, akkor egy válás révén majd a második (netán harmadik és így tovább) alkalommal sikerül majd megfelelõ (házas)társat találnia. (Sokan azt gondolják, hogy egy elrontott házasságból minden komolyabb megrázkódtatás vagy sérülés nélkül, egyszerûen és könnyedén ki lehet lépni, de ez valószínûleg merészebb illúzió, mint az egész életen át tartó, töretlen idillre való várakozás.) A hit nélküli világban ezért a fiatalok – ha házasodnak egyáltalán – gondtalanul és viszonylag kevés „veszélyérzettel” választanak, mert nem számolnak azzal a realitással, hogy egy félresikerült (de ezzel együtt igen szoros) kapcsolat nagyon megviseli a feleket. Annyira, hogy a válóper folyamán sokszor már egymást agyongyötört, szinte a végtelenségig megalázott, összetört felek, emberi roncsok viaskodnak egymással, akik mindketten nagyrészt képtelenné tették már magukat (és a másikat is) arra, hogy új, harmonikus emberi kapcsolatba lépjenek. Ha mégis összejön „a jobb” megoldás, az elõzõ együttélés nyomai akkor sem távolíthatók el egy ember szívébõl, lelkébõl – sõt fizikumából sem, különösen akkor, ha gyermekek is származnak az elsõ házasságból.

A hívõk ezzel szemben tudatosan „az egyetlen”, „az igazi” megtalálására törekednek, s az elkötelezett, istenfélõ és igényes fiatalok nagyon is tisztában vannak döntésük végérvényes és visszavonhatatlan voltával. A leglelkiismeretesebbek néha éppen ezért szinte görcsösen félnek a tévedéstõl, s a számukra szimpatikus személlyel kapcsolatban is sokáig küszködnek a bizonytalansággal, a rossz döntéstõl való félelmekkel, egyesek a felelõsség súlya alatt pszichikai zavarokat, gyötrelmeket, álmatlan éjszakákat is átélnek, vagy évekig nem merik konkrétan elkötelezni magukat… Ilyen gyötrelmeken egyébként a hívõ szülõk szintén átmennek gyermekeik párválasztása idején, és elõfordul, hogy évekig õrlõdnek azoktól a kételyektõl, amelyek gyermekük és választottja egymáshozvalósága tekintetében kínozzák õket. Az érintett hívõ ifjak hallhatják is idõnként azokat a nem megalapozatlan intelmeket, amelyek szerint „ezt a döntést életre szólóan kell meghozni”, „ebben a kérdésben nem szabad tévedni”, illetve „egy egész életet el lehet rontani, ha valaki rosszul választ” – s ezeknek a megállapításoknak valóban van igazságtartalmuk, de a bátorítás, a hit egészséges beszéde nélkül mégis inkább csak fokozzák a görcsös félelmeket, és a fiatalokat ezek a vívódások egyenesen „párválasztási stresszbe” hajszolhatják.

A szülõkben feltámadó nyugtalanság, türelmetlenség, gyakori aggódások nagyon megnehezíthetik társat keresõ felnõtt korú gyermekeik helyzetét – ezért az idõsebb generációnak is meg kell tanulnia átadni gondjait Istennek, és nem szorongani gyermeke helyett, nem aggódni amiatt, hogy netán nem sikerül neki megfelelõ társat találnia, nem bombázni õt (õket) e témában támadt javaslataival, ötleteivel; nem helyénvaló nyomasztani az ifjú generáció tagjait saját hitetlenségének, félelmének megnyilvánulásaival – egyáltalán nem szükséges ugyanis elrontani, megkeseríteni az ifjúkornak ezt az emlékezetesen szép idejét gyermekeink életében –, és semmi szükség arra, hogy a fiatalok a házasodásra úgy készüljenek, mint valami „emberfeletti feladattal való birkózásra”, s így az egész kérdés nyomasztó teherként való feltüntetése menet közben akár még menekülési reflexeket is váltson ki belõlük. (Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a házasodásra váró ifjú hölgyeket még ilyen rémisztgetésekkel és úgy általában semmivel sem lehet elriasztani romantikus, „az esti holdvilágban majd fehér lovon érkezõ, mesebeli királyfiról” szóló elképzeléseiktõl.)

A hit viszont józan látásban és mindig konkrét cselekedetekben mutatkozik meg, ezt tehát a szülõknek is tudniuk kell, és ennek megfelelõen szükséges jó példával elöl járniuk: azaz le kell gyõzniük félelmeiket, és bizakodniuk kell a Gondviselõ Istenben. Ilyenkor inkább érdemes kitartóan és pozitív várakozással imádkozni, s közben felszabadulni az efféle gondok nyomása alól, legfõképpen pedig ajánlatos elkerülni a mások családjában sikeresen házasodó fiatalokra való irigykedést, tartózkodni az intrikálástól, mindenfajta rosszindulatú megjegyzéstõl, nem beszélve az állandó pletykázásról, mások figyelésérõl és mindenféle hiábavaló, testi reakciótól, amely nem méltó a Krisztusban hívõ, a Szentlélekkel kapcsolatban álló emberekhez. A testi magatartásokat még a méltóságteljes szülõi státus sem menti, ugyanis felnõtt emberek szüleiként is érdemes megõrizni az emberi tartást, tisztességet, és megfeszíteni a hiábavaló, testi érzelmeket, az alantas indulatokat. Azt már említeni is alig érdemes, hogy végképp elkerülendõ a családbeli ifjú kapcsolatainak erõltetett szervezése, a fiatal betuszkolása olyan emberek köreibe, akikkel hosszú távon spontán, természetes módon nem alakulna ki közelebbi, baráti viszonya. Az effajta mesterkedés csak árt mind az érintett fiatal személynek, mind szüleinek, mivel általános megütközést kelt az egészséges gondolkodású hívõk közt.

A fentieket átgondolva nem is kérdés, miért zárja ki a Biblia a hívõ életébõl a hitetlen személlyel való házasodást. (Nem a magával hozott, a hitre jutás idején, tehát újjászületéskor érvényben lévõ házasságra vonatkozik ez a határozott tiltás, hanem a már az új életben történõ választásra, a hitben még szabad állapotú, egyedülálló felnõtt férfi vagy nõ döntésére.) Ugyanis egészen más az értékrendje, életmódja, mások a jövõre vonatkozó tervei, de még a gyermeknevelést érintõ elvei is a hívõ embernek és a hitben nem járó, Istent a hétköznapjaiban maga mellett nem tudó, a természetfölötti síkon egyáltalán nem mozgó személynek. Ez szó szerint két külön világ. Az egyikben Jézus Krisztus az Úr, a másikban az evilág fejedelme.

Ámós próféta ezt írja: „Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ám 3:3) Nem lehetséges teljes harmónia, igazi egység ott, ahol a felek az élet alapvetõ kérdéseiben ennyire eltérõ nézeteket vallanak. Ha ezt a helyzetet valaki magával hozta a múltjából, tehát például õ megtér, de a házastársa (esetleg még) nem, akkor Isten elfogadja ezt az állapotot, és ilyenkor a Korinthosziakhoz írt 1. levél 7. fejezetében leírt útmutatások szerint a hívõnek el kell tûrnie a másik hitetlen életmódját (amennyiben az az õ vagy a gyermekei fizikai épségét nem veszélyezteti), és meg kell tennie mindent, hogy társát megnyerje az Úrnak – természetesen a bûnnel semmilyen közösséget nem vállalhat, és el kell érnie erkölcsi jogainak érvényesülését az otthonában.

Ha viszont egy hívõ fiatalember vagy lány (vagy akár idõsebb egyedülálló illetve özvegy férfi vagy nõ) kíván egy világi személlyel (vagy álhívõvel) házasságra lépni, akkor erre az esetre a Korinthosziakhoz írt 2. levél 6:14–15 versei vonatkoznak, melyek szerint: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában: mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívõnek hitetlenhez?”

Az a gondolkodásmód a legszerencsésebb, ha valaki egyszerûen mint képtelenséget még a lehetõségét is kizárja annak, hogy ezt az igei útmutatást félretéve, engedetlenül házasodjon, tehát úgy tesz, mint Ábrahám, aki kategorikusan elutasította azt az alternatívát, hogy fia kananeus lányt vegyen el – annak ellenére, hogy így viszont jóval kisebb létszámú rokoni körbõl volt lehetõsége párt találni Izsáknak, mint a mai keresztény fiataloknak a gyülekezetekben! Némely ifjak mégis a „kínálat” korlátozottságáról panaszkodnak, sõt pesszimista módon azt állítják, hogy „nincs is hozzám illõ személy ebben a környezetben”, mialatt ezzel a kijelentésükkel százakat, ezreket hagynak ki számításaikból, és kizárólag saját hitetlenségükkel rombolják a jó dolgok létrejöttének lehetõségeit az életükben. De még ha valós akadályok is lennének az ilyenfajta boldogulás útjában, újjászületett keresztényeknek akkor sem érdemes egyáltalán fontolóra venniük az Ige tanításától eltérõ megoldást. Ugyanis annyit már megtanulhattak az új életben, hogy Isten semmit sem tilt véletlenül, és soha nem a jótól akarja távol tartani gyermekeit. Ha Õ valamit rossznak mond, akkor az tényleg rossz, sõt, nagyon rossz, és jó néhány tragikus sorsú keresztény el tudná mondani kísérletezései végeredményének szomorú bizonyságát.

Nem arról van itt szó, hogy egy magát nem hívõnek valló ember értéktelen, tehetségtelen, vagy úgymond „csak úgy ránézésre” gonosz lenne, sõt, ellenkezõleg, gyakran nagyon is értékes adottságokat hordozó világi személyek kerülnek hívõk közelébe, akikrõl nyilvánvaló, hogy természetes képességeik felül is múlják Isten gyermekeinek talentumait. Nem emberi felsõbbrendûséget képviselnek a hívõk, hanem egy másik országban élnek, bennük él Krisztus az Õ Szelleme által, elfogadják Isten Igéjét mint a rájuk nézve kötelezõ érvényû igazság beszédét, ennek kívánnak engedelmeskedni, és mindennapjaikat is szellemi igényeiknek megfelelõen rendezik be. A hívõ számára az ima az Istennel való legszentebb közösséget jelenti, vagyis a legmagasabb rendû elfoglaltságot, az Ige tanulmányozása pedig a legértékesebb szellemi táplálkozást – ezenkívül minden elhatározásában fontos számára a benne élõ menynyei Személy vezetése, támogatása, tehát folytonosan keresi Isten akaratát valamennyi döntésében, így aztán gondolkodásában, de még ízlésében is alárendeli magát a bibliai erkölcsi elveknek – ezért is elképzelhetetlen számára értelmesen és tartalmasan együtt élni olyan valakivel, akinek mindez semmit nem jelent, aki sem az Istennel folytatott beszélgetést, sem az Õ akaratának keresését nem becsüli semmire, s minden olyan dolgot elutasít és megvet, amely bibliai nézõpontból szent és tiszteletreméltó – s akkor még nem is beszéltünk az Isten népe iránti tiszteletrõl, a szolgálatban tevékenykedõ személyekhez való viszonyról, az istentiszteletek látogatásáról vagy az anyagiakról való gondolkodás alapvetõ eltéréseirõl…

Idõnként elõfordul olyan eset, hogy egy hívõ férfi vagy nõ személyes példája, bizonysága olyan vonzóerõt jelent egy hasonló korú szabad állapotú világi diáktárs vagy munkahelyi kolléga, esetleg ismerõs számára, hogy a nem hívõ érdeklõdése végül a megtéréséhez vezet – s ezt néhányszor valóban az illetõnek a hívõ ismerõse iránti ragaszkodása, késõbbre vonatkozó esetleges házassági tervei indítják el. Ilyenkor rendkívül fontos a hívõ fél józan önmérséklete, tisztessége, tehát türelmesen várnia kell személyes kapcsolatuk akár lelki szintû bátorításával is, s az abban való elõrehaladással is mindaddig, amíg világosan és félreérthetetlenül el nem dõl a gyülekezetben, hogy a másik fél valóban õszintén megtért-e, s közben eljutott-e arra az állapotra, amelyet a szamariaiak mondtak az asszonynak, aki közülük való volt: „Nem a te beszédedért hiszünk immár, mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítõje, a Krisztus.” (Ján 4:42)

Nem szabad engedni, hogy akár bevallatlanul is olyan módon lappangjon a hívõben a házasodási vágy, hogy ez titokban kompromisszumra ösztönözze õt, és még önmagát is becsapva elhiggye egy tessék-lássék módon megtért emberrõl azt, hogy ténylegesen újjászületett, s hogy emiatt a házasság igei akadályai immár elhárultak az útból. A megtérés gyümölcsei megmutatkoznak a ténylegesen megtért emberek életében. De még biztató jelek láttán sem tanácsos türelmetlenül belefutni egy elhamarkodott házasságba, ugyanis a bölcs keresztény férfi vagy nõ inkább megvárja, míg a másik ember életében valóságosan kialakul a bibliai értékrend, amikor már saját maga is igényli ugyanazokat a szellemi megtapasztalásokat, mint õ; amikor már önállóan is meg tud állni a hit dolgaiban, amikor kellõen elõrehalad Isten útján, megszentelõdik, és eléri az õ szellemi érettségének a közelségét...

Leginkább hasonló mentalitású személlyel tudja az ember végigfutni földi pályáját Kenneth Hagin egyenesen azt tanácsolja a házasulandóknak, hogy azonos szellemi színvonalon kezdjék el a házasságot – ugyanis sok olyan példát látott hosszú szolgálati ideje alatt, hogy akár az egy felekezetben, azonos helyi gyülekezetben lévõ hívõk életszemlélete is nagymértékben különbözött egymástól: az egyik szolgálni akarta Istent, a másik úgynevezett „civil életet” akart. Vagy például az egyik imádkozó ember volt, érzékenyen követte a Szentlélek vezetését, állandóan szomjazott az Úrra, egyre többet és többet akart Isten dolgaiból – a másik inkább a maga céljait, munkáját tartotta fontosnak, s egy könnyû, kellemes életet akart élni családi, baráti programokkal, kevesebb áldozathozatallal; vagyis az egyikük szoros tanítványi viszonyban kívánt élni az Úrral, bekalkulálva sorsába Isten bármely tervét, akaratát, akár még a megszokottól eltérõ életúttal, sok küzdelemmel, s ha úgy adódik, váratlan fordulatokkal is – a másik inkább egy gyülekezeti „fogyasztói életmódot”, egy saját maga által szabályozott, vallásos polgári életvitelt képzelt el magának, amelyben megvan ugyan a bûntõl való eltávolodás igénye és egy istenfélõ család felnevelésének a vágya, de mégsem óhajtja az Úr követésének azt a radikális formáját megélni, amely pedig a nagy dolgok létrehozásának nélkülözhetetlen elõfeltétele az Egyházban.

Kenneth Hagin úgy tapasztalta, hogy az elhívásra, szolgálatra és munkavégzésre vonatkozó látásbeli különbségek, ha már házasságban bukkantak a felszínre, sok fájdalmas esetet idéztek elõ, és némelyek életét vakvágányra vitték: például egyes pásztorok, evangélisták feleségük állandó nyûgösködésébe belefáradva felhagytak a szolgálattal, ezután viszont hamarosan megbetegedtek, s rövidesen egyik kudarc a másik után érte õket, mert kiestek Isten tökéletes akaratából. Még családi életükben sem jöttek be azok a várakozások, amelyek reményében átálltak a kényelmesebbnek, nyugalmasabbnak hitt pályára, a kispolgári, a kereszténység erejétõl eltávolodott „vallásos klubéletre”.

Az elkötelezett, Szellemtõl fûtött, az Úr szeretetének tüzétõl lángoló, illetve az önmaga nyugalmát féltõ, kényelemszeretõ, inkább szervezett vallásos formák közt élni kívánó ember közt a tapasztalatok szerint nagy a szakadék – bár vannak példái annak, hogy a dinamikus szellemi életet élõ fél mégiscsak maga után húzta társát arra az aktív, másokat szolgáló, hányattatásoktól sem mentes „tanítványi útra”, amelyet, ha egyszer valaki megízlelt, kevesebbel nem tudja beérni késõbb már sohasem. Az Egyházban – amely Krisztus Teste – a feladatok, szolgálatok ugyan természetesen különbözõek, Isten akarata mégis az, hogy valamiképpen mindenki tanítvány legyen, mert Jézus azzal a céllal küldte ki elsõ követõit, hogy tanítványokká tegyék a népeket.

A tanítványi életmód gyakorlásában persze szintén különböznek az emberek, de az újjászületett hívõkben a Szentlélek mindenképpen elkezdi munkálni az Isten iránt elkötelezett életvitel elsõ lépéseit már a legelejétõl fogva: a „csecsemõállapotú” hívõkre általában jellemzõ, hogy éheznek és szomjaznak a Bibliára, vágynak bekapcsolódni a dicséretbe, bizonyságot kívánnak tenni a környezetükben és így tovább. Ha késõbb nem fásulnak el, nem laposodik el bennük ez a nagy lelkesedéssel és dinamizmussal indult élet, hanem például intenzív imacsoportba, jó szellemû szolgálati közösségbe kapcsolódnak be, és így tovább ég bennük az Isten iránti odaadás tüze – akkor az ilyen emberek csak hasonló mentalitású személlyel tudják igazán gyümölcsözõen, sikeresen és elégedetten végigfutni földi pályájukat, és nem olyannal, akiben kialudt a kezdeti lelkesedés lángja (vagy csak amolyan félig kényszeredett megtérési folyamaton ment át, ezért nem izgatják túlságosan Isten országának dolgai). Kenneth Hagin nagyon nyomatékosan tanácsolja a házasodni készülõ hívõknek, hogy alaposan vizsgálják meg, és ezzel együtt õszintén beszéljék meg a jövõjükre vonatkozó látásaikat, terveiket, céljaikat; fejezzék ki világosan egymásnak, milyen értékek fontosak a számukra; hogyan képzelik el a család mûködését, szolgálatukat, helyüket az Egyházban, vagy akár munkájukat a külvilágban; s minden más, számukra fontos elképzelésüket osszák meg egymással – mert ezek alapján kiderül, hogy gondolkodásmódjuk, elkötelezettségük mértéke és úgy általában az életfelfogásuk egyeztethetõ-e, harmonizálni fog-e egymással. Nem az a követelmény, hogy mindenben azonos legyen az ízlésük vagy egyféle a foglalkozásuk, érdeklõdésük – hanem az az igazán fontos, hogy a hit és a szellem dolgaiban és jövõbeli életmódjukat tekintve azonos céljaik, szándékaik legyenek; hogy elkötelezettségük mértéke ugyanolyan legyen; hogy erkölcsi elveik és gyakorlatuk is megegyezzen; hogy a családi alapszerepekre, a gyermeknevelésre vonatkozóan szintén összeegyeztethetõ elveket valljanak – és itt nem elméleti egyetértésrõl van szó, hanem szívbõl-lélekbõl jövõ értékrendi azonosságról.

Emiatt sem tanácsolják mértékadó szolgálati ajándékok, tanítók (köztük maga Kenneth Hagin és Creflo Dollar) sem, hogy a társválasztásban a fiatalok türelmetlenek legyenek, hogy elsiessék a döntést, és érzelmeiktõl (ne adj’ Isten, testi tûztõl) hajtva idõ elõtt, szinte ismeretlenekként szánják rá magukat a házasságkötésre – sõt akár csak a jegyességre is. Mivel az idõ legtöbb esetben nem sürget – és nem is sürgethet –, ezért a bölcs hívõk megvárják, míg minden lényeges területen megismerik a másik fél gondolkodását, véleményét, elképzeléseit – s egyúttal rálátnak arra, is hogy az illetõ ezt hogyan éli meg a gyakorlatban. Ez nem jelent negatív emberi viszonyulást, sem gyanakvást vagy elõítéletet, hanem a jó házassághoz nélkülözhetetlen, korrekt tájékozódást! Amint láttuk, hitetlen és hívõ ember közt ez a harmonizálásra való törekvés egyszerûen elképzelhetetlen, mert nincs meg az alapja, nincs is mód rá; de az érett szellemi ember és a testi keresztény közt sincs lehetõség olyan mértékû egység létrehozására, amely békés otthont, kölcsönösen építõ, szeretetteljes közösséget tenne lehetõvé: ez utóbbi esetben az egyetlen út a várakozás s annak kiderítése, megáldja-e Isten a közösnek tervezett jövõt – vagy sem.

A keresés-várakozás idõszaka – amikor a társ még nem bukkant fel a láthatáron

Akik még „keresik az igazit”, azoknak tudniuk kell, hogy a Biblia szerint Isten minden áldását hit által nyerhetjük el – az Ige által meghatározott feltételeknek megfelelõen. Jakab apostol ezt írja: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülrõl való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1:17) A hívõ házasulandó férfiaknak és nõknek tudniuk kell, és sohasem szabad szem elõl téveszteniük azt a tényt, hogy a Mindenható és Gondviselõ Isten minden jónak a forrása, aki engedelmes, megszentelt életû gyermekeit minden jóban részesíteni kívánja, hiszen ha már az Egyetlen, legkedvesebb Fiát értünk áldozatul adta – mondja Pál a Rómaiakhoz írt levél 8:32-ben – „mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Isten valóban a Legfõbb Úr, a Mindenség Teremtõje, Alkotója és Fenntartója, aki világosságban lakozik, és hatalma, fensége messze felülhalad minden képzeletet – ugyanakkor a Fiú Golgotán kiontott vére által lehetõvé tette mindenkinek, aki befogadja a Megváltót, és az Õ vére által megtisztul a bûneitõl, hogy közelvalóvá, fogadott gyermekké, ígéret szerint örökössé, az Ábrahámnak adott javak élvezõjévé váljon – azaz, hogy helyet kapjon az Atya házában és családjában. Isten az Õt félõ, hûséges, az Ige szerinti világosságban járó gyermekeit pedig minden áldásban – és ezzel együtt nevelésében is – részesíteni kívánja.

Õ minden jó kimeríthetetlen forrása, akihez az igaz, egyenes lelkû, Jézus megváltását befogadó, újjászületett szentek a legnagyobb bizalommal fordulhatnak minden kérésükkel, szükségükkel – hogyne kérhetnék akkor a segítségét abban a szó szerint „életbevágóan fontos” ügyben, amely még örök életükben elnyerhetõ osztályrészüket is lényegesen befolyásolhatja, hogyne kérhetnék teljes hittel leendõ házastársukat Istentõl, aki maga is úgy nyilatkozott, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek néki segítõtársat, hozzá illõt” ? Isten ezzel a mondattal kinyilvánította készségét arra, hogy segít az embernek ebben a létfontosságú döntésben, Õ maga keresi meg és küldi hozzá a teljesen neki való, tehát „hozzá illõ” (hozzá passzoló, vele tökéletes harmóniára jutni képes, vele otthont alkotni tudó, õt kiegészítõ, és életét teljessé tevõ) segítõtársat. Akik ezt õszinte hittel kérik az Atyától, s az ehhez szükséges, megfelelõ baráti kapcsolatban vannak vele; emellett menet közben figyelnek a Szentlélek útmutatásaira, amelyekkel az esetleg meglévõ vagy felmerülõ szellemi illetve egyéb akadályok elhárítására ösztönzi õket, mindenképpen el kell nyerjék kérésükre a választ – méghozzá a „csattanós választ”, a nagybetûs igazit, a „telitalálatot”, amely egymásra találás láttán az igazi jó barátok, rokonok, elöljárók csettintenek, és azt mondják: „ezt csak Isten tudta így összehozni”, „tuti választás”, „tökéletesen kiegészítik egymást” és ehhez hasonlókat. (Persze, nagyszerû házasságok köttethetnek akkor is, ha ez az általános ováció elmarad.)

Kérni tehát lehet, kell is, és a házasodás korában – hacsak valaki nincs meggyõzõdve arról, hogy az egyedülélés (cölibátus) elhívását, karizmáját kapta Istentõl – érdemes még többet imádkozni errõl, olyan módon, hogy a kérés „átmenjen Istenhez”, tehát a gond lekerüljön az illetõ személy válláról, és így nyugodtan, tehermentesen láthasson egyéb dolgai után. Példa erre egy kicsit más jellegû – gyermekáldásért történõ – kérés esetében Anna (Sámuel leendõ anyja), aki miután nagyon bensõségesen imádkozott gyermekért, „a szívét kiöntötte az Úrnak” (1Sám 1:15), még ott a helyszínen bizonyságot nyert szellemében afelõl, hogy kérésére választ kap, így „elment… és arca nem volt többé szomorú” (1Sám 1:18) – azaz: az imádkozás során „a teher átment”, a történet pedig sejteni engedi, hogy Anna ezután békés, nyugodt várakozásban végezte teendõit („A hit… a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyõzõdés” – Zsid 11:1) és „idõ múltával” (tehát türelemmel várt is) terhes lett, majd pedig világra hozta a kért fiút, Sámuelt. A meghallgattatás és a kézzelfogható eredmény érzékelése közt nyilvánvalóan eltelt némi idõ, nem tudjuk, hány hónap vagy év – de Anna mindeközben rendíthetetlen hittel várt, mert belül, a szellemében kapott egy félreérthetetlen jelzést, mely meggyõzõdéssé lett, hogy „megvan, amit kért”: ez lett hitének alapja, ettõl lett nyugodt és bizakodó. Akik házastársért imádkoznak, a hit hasonló pályáját kell bejárniuk: el kell jutni arra a belsõ „hallásra”, amely Isten Igéjébõl ered, s amely tényszerû bizonyságot hoz létre a szellemükben. Ábrahám, a hit atyja is így érlelte ki a szellemében Izsák születésének boldogító eseményét

Akik házastársért imádkoznak, el kell jutniuk arra a „belsõ hallásra”, amely bizonyságot hoz létre a szellemükbenA hit sohasem úgy tekint Istenre, mint ahogy a Bibliától elszakadt keresztényeket hitegeti az ördög a szokásos, hamis istenképpel: mintha a Teremtõ valahol a távoli, fenti messzeségben lakozó, közömbös, érdektelen személy lenne, akit annyira lefoglalnak bokros teendõi, hogy meg sem látja, nem is hallja, ha a teremtményei hozzá kiáltanak. A hazugság atyjának jó oka van arra, hogy a valódi Isten valóságos képét eltorzítsa, átfesse, meghamisítsa még – vagy fõleg – a vallásos emberek elõtt is, hiszen nagy erõ van azokban a könyörgésekben, amelyek az Istent ismerõ hívõktõl származnak, s az ilyen imákra adott válaszok, isteni beavatkozások nem akármilyen veszélyt jelentenek az õ birodalmára és céljaira. Isten valójában a bûnösöktõl van távol – ezért is érdeke a sátánnak mindenkit beszennyezni bûnnel –, mert Isten maga a világosság, és nincs köze semmi sötétséghez, sem törvénytelenséghez, a bûn pedig, ahogy János írja, maga a törvénytelenség (1Jn 3:4). Bûnnel terhelt, például tisztátalan vágyaktól fûtött emberek imáit valóban nem hallgatja meg az Úr, és éppen úgy távol van tõle a zúgolódó, lázadó, másokkal rossz kapcsolatban élõ, nyughatatlan ember is. Jakab apostol egyrészt olyan személyeket említ negatív példaként levelében, akik kételkedve imádkoznak, vagyis nem bíznak abban, hogy Isten meghallgatja õket: „Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól, a kétszívû, a minden útjában állhatatlan ember” (Jak 1:7–8). Másrészt utal olyan hívõkre is, akik nem igaz szívvel és nem tiszta motívumokkal élnek, önzõ kívánságok, érdekek, testi ambíciók hajtják õket: „Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak 4:3) Az elõzõ versben Jakab leírja az ilyen emberek civakodó, háborúskodó, irigykedõ életmódját, tehát általánosságban véve negatív viszonyulásukat felebarátaikhoz, s azután utal arra, hogy ha az ilyenek nekifognak imádkozni szükségeik betöltéséért, csodálkoznak, hogy „nincs szó, sem felelet” a mennybõl. Erre a gondolkozásmódra, életstílusra, ilyenféle kérésekre Istentõl nem jön, nem jöhet válasz. A gátlástalan, durva, közönséges indulataiban meg nem fékezett testi természetet, az otromba követelõzést Õ soha nem fogja se jutalmazni, se méltányolni – éppen az efféle mentalitású emberek járnak körbe-körbe a pusztában, ha kell, negyven évig. A testi ember legfeljebb „ragadományt ragadozhat” magának, abban viszont nem lesz köszönet.

Pál apostol pontosan a házasodás kérdésére vonatkozóan figyelmeztet nagy nyomatékkal a Timotheoszhoz írt 1. levélben, amikor a fiatalabb özvegyasszonyoktól óvja szeretett tanítványát: „A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellõzd: mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni. Ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az elsõ hitet megvetették. Egyszersmind pedig dologkerülõk lévén, megtanulják a házról házra való járogatást, sõt nemcsak dologkerülõk, hanem fecsegõk is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, amiket nem kellene.” (1Tim 5:11–13) Pál itt nem magát a férjhez menési szándékot kívánja megbélyegezni, hiszen az ezután következõ versben éppen azt taglalja, hogy támogatja a fiatalabbak házasodását, családanyai szerepét és háztartásban való ténykedésüket (14. vers), hanem egy bizonyos tisztátalan gerjedezést ítél el, amely nyughatatlanná teszi a fent említett hívõ nõket, minden más értelmes célt és feladatot elhomályosít elõttük, monomániássá, hisztérikussá és nõi mivoltukat lealacsonyító, összeférhetetlen ragadozóvá formálja át a keresztény pályafutásukat eredetileg hitben, krisztusi szeretetben elkezdett hölgyeket. Amikor a férjhez menési vágy nincs méltósággal megharcolva, leküzdve, átimádkozva, megfeszítve az Úrban, akkor egy nõ természete kiáltóan negatív változáson megy át, õ maga ugyanis idõközben reményvesztett, frusztrált, hitetlen, keserû állapotba kerül, emiatt azonban gyakran irigykedik mások boldogságára, s elõfordul, hogy néha gonosz módon pletykál más emberekrõl, de eközben általánosságban is sokat fecseg, és beavatkozik mások dolgaiba, állandóan figyeli, kontrollálja az embereket, mivelhogy sokakban a lehetséges jövendõbelit keresi, végül aztán teljesen kiállhatatlan, lázadó, tisztátalan indulatokkal megkötözött személlyé válhat – ezért mondja Pál, hogy „ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az elsõ hitet megvetették” . Az ilyeneket maga az Úr és a menny sem tudja boldoggá tenni, bár sokan közülük szenteskednek, rendkívüli szellemi embernek tüntetik fel magukat, és megtévesztik a tudatlan embereket; legfõbb céltáblájuk pedig egy-egy ígéretes, komoly szolgálatra elhívott fiatalember, akire szeretik mindenféle álproblémával, álkijelentéssel vagy más módon, hízelegve, képmutató fontoskodással rávarrni magukat, hogy kívánságaiknak megszerezzék õt – Pál nem akármilyen okból figyelmeztette ilyen erõteljes szavakkal Timotheoszt! Sok ilyen nõbõl lesz „házi zugprófétanõ” és leállíthatatlan, semmilyen tekintélyt maga fölött el nem ismerõ, önjelölt nõi szolgáló, „próféta”, „pásztor”, „apostol” stb. – indítékaik mögött általában durva, tisztátalan szellemek, testi vágyak, gerjedezések rejlenek, s múltjukban nemritkán az okkultizmus, a varázslás, jövendõmondás, boszorkányság is ott rejlik. Pál még azt is megjegyzi ebben a levélszakaszban: „Mert némelyek már elhajlottak a sátánhoz.” (12. vers)

Ha valaki nem ismeri el õszintén ezt a rejtett, megtisztítatlan világot, amelyet hívõ álarca mögött hordoz, hanem kemény, önigazult módon csak a maga igazát hangoztatja, akkor sajnálatos módon elszakadhat a hittõl, az örök élet reménységétõl, sõt magától az Úrtól is! Nem érdemes meghagyni a múlt tisztátalan örökségét, elhallgatni a szexuális kötelékeket, lefojtani a vágyakat, letagadni a kisgyerekkori fertõzéseket vagy a tinédzserkori flörtöléseket, felelõtlen kalandokat ezen a területen: aki a teljes megtisztulást, a szabadulást választja, az megtalálja a segítséget a gyülekezetben, a pásztori szolgálatban, és megtapasztalja a szabadság szárnyaló, édes örömét – s akkor már nem a kívánságai kínozzák majd napról napra, évrõl évre, hanem új perspektíva nyílik meg szemei elõtt, kitárul elõtte egy értelmes, megszentelt, elkötelezett, Isten elõtt kedves élet. Akkor majd „az õ szívének örömét az Isten kedveli” (Préd 5:20), ezért ha már ebben az állapotban kér, akkor kap, ha keres, akkor talál, és ha zörget, akkor ajtó nyílik elõtte. (Mt 7:7–8) Jézus ilyen bensõséges kapcsolatot kínál fel Istennel, amelyben úgy mehetünk az Atya elé, ahogyan a gyermek kenyeret kér az apjától, és jóhiszemûen, minden bizonytalanság nélkül várhatjuk, hogy az apa nagylelkûen, egyenesen örömmel teljesíti kéréseinket.

Isten jó – ezt az egyszerû igazságot néha keresztények is csak felszínesen mondogatják, de a tartalmába nem gondolnak bele. „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Õbenne bízik.” (Zsolt 34:9) Isten változatlanul jó, változatlanul hûséges. Õ aktívan cselekszi a jót az életünkben, figyel ránk, törõdik velünk, fontosak vagyunk a számára – Pál azt írja az Efeszoszi levél 5. fejezetében: „Legyetek annak okáért követõi az Istennek, mint szeretett gyermekek.” (Ef 5:1) Aki szeretett gyermek, az biztonságban érzi magát, s már mint gyermek, felszabadult, vidám és bizakodó – stabilitás van az életében, amelyet az apai szeretet ad meg számára. Nem úgy érez, mintha árva, kifosztott koldus lenne, nem sóvárog, nem kéreget érzelmeket, figyelmet, törõdést: hiszen õ királyi örökös, a NAGY KIRÁLY fia vagy leánya, s ez az állapot már önmagában is tiszteletreméltó – ezért inkább úgy is viselkedik, mint királyi gyermek, mint „szeretett gyermek” . A jó házasság egyik elõfeltétele az egészséges önbecsülés. Aki önmagával nincs megbékélve, vagyis belül nyugtalan, zavart, labilis személyiség, az a társát sem tudja helyes módon építeni, segíteni, szeretni, hiszen a parancsolat szerint úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat. Az újjászületésben kapott új természet viszont már kiegyensúlyozott, Istennel harmonikus viszonyban levõ krisztusi jellem, tehát ezt munkálva napról napra erõsíthetjük új identitásunkat, és így már megfelelõ biztonságérzettel léphetünk a házasságba: nem ettõl az állapottól várjuk majd a támaszt, az igazi megoldást életünk hányattatásaiban, nem ez jelenti majd a legfõbb jót, az élet értelmét számunkra, hanem ismerjük a Legfõbb Jót, aki „felett jónk nincsen” (Zsolt 16:2).

Az egyedülálló állapot önmagában is érték

A hitben járó ember önmagában, egyedül is boldog tud lenni, mert van bûnbocsánata, örök élete, mert Megváltója benne él, mert kapcsolatban áll a Mindenható Istennel, mert Isten kibocsátotta Szellemét, és betöltötte õt, elpecsételte a teljes megváltás napjára. Ezeket a tényeket soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ezek ránk nézve változatlanul igazak, ha mi is megtartjuk Isten beszédét, és napról napra az Úrral járunk. Ezért a hitben járó ember hálás, és naponta kifejezi örömét, köszönetét Istennek azokért a hatalmas cselekedetekért, amelyekkel az ember sorsának ilyen értelmet adott. A hétköznapok nehézségei, fáradságos munkái közepette is van egy belsõ erõforrás, egy bõvizû, mély kút, amely azért adatott, hogy merítsünk belõle magunk és mások számára. Van ezenkívül még hívõ közösség, léteznek imacsoportok, szolgálati közösségek, és ott van maga a gyülekezet, ahol tovább lehet növekedni a hitben, testvéri módon élvezni lehet a szellemi család nyújtotta élményeket, s emellett hasznosítani tudjuk képességeinket, tudásunkat Isten céljaira. Ha valaki mindezt józanul végiggondolja, hamarosan rájön, hogy a házasságkötés, illetve akár a társválasztás elõtti évek, az úgynevezett „egyedülálló” idõszak nem elveszett hónapokat, éveket jelent! Egyáltalán nem amolyan elszenvedni való, „szükséges rossz” állapot, hanem rendkívül értékes, jól gyümölcsöztethetõ, akár felejthetetlenül széppé tehetõ ifjúkori – vagy késõbbi – idõ, amikor egy elkötelezett, megszentelt férfi vagy nõ olyan módon, olyan minõségben élheti meg hívõ életét, ahogyan késõbb talán már sohasem – annyi idõt fordíthat szellemi érettségének munkálására, hitbeli elõrehaladására és emellett személyes tudásának gyarapítására, ismeretek, készségek elsajátítására, szolgálatra, a szabadság tisztességes örömeinek élvezésére (például utazásra, sportolásra, olvasásra), mint azután – egy házasságban – valóban sohasem. Minden azon múlik, hogy valaki elfogadja-e, helyesen értékeli-e ezt a talán néhány évnyi idõszakot, vagy rosszul érzi magát benne, megkeseredik, szégyellni kezdi magát, kényelmetlennek találja helyzetét, és egyre inkább azt kezdi hangoztatni, hogy „neki úgysem fog sikerülni” az, ami másoknak: „nem fog magához illõ társat találni…” – pedig minden bizonnyal rajtunk áll, hogy egyedülálló éveink, állapotunk áldássá vagy átokká válik-e. Isten mindig, minden helyzetben az áldás elvételét, megszerzését javasolja, az pedig a hit pozitív, derûs, bizakodó magatartásából ered. Hitet ugyanakkor az Igébõl lehet szerezni, mégpedig aktív módon, az Ige megtartásával, cselekvésével. Az ideális egyedülálló állapot tehát szellemi területen és anyagi-fizikai vonatkozásban egyaránt aktív élet.

Hogyan egyeztethetõ össze a cölibátus magasabbrendûsége azzal a bibliai igazsággal, mely szerint „nem jó az embernek egyedül lenni”?Az úgynevezett „egyedülállóság” ugyanis a Biblia szerint nem alacsonyabb, hanem magasabb rendû állapot, mint a házasság. Ez a megállapítás nem a „kimaradtaknak szánt olcsó vigasz”, hanem Isten bölcsessége szerinti látás, amelyet Pál apostol közöl a Korinthosziaknak írt 1. levél 7. fejezetében. Pál itt többször kitér az egyedülálló élet bizonyos minõségi, küldetéses jellegére, amelyet ma a vallási felekezetek „cölibátus” néven emlegetnek, s amely tulajdonképpen kegyelmi ajándék (karizma) – maga Pál apostol is ebben a kegyelmi ajándékban élt és mûködött.

Hogyan egyeztethetõ viszont össze a cölibátus magasabbrendûsége azzal a bibliai igazsággal, mely szerint „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18), ami egy másik helyen így jelenik meg: „Sokkal jobban van dolga a kettõnek, hogynem az egynek…”(Préd 4:9a)? Úgy, hogy az úgynevezett „egyedülállóság”, mai angol kifejezéssel „szingli” állapot (ha nem világi értelmezésében használjuk), az újszövetségi gondolkodásmód szerint nem tekinthetõ egyedüllétnek. Ugyanis a hívõ ember az újjászületés folytán személyes viszonyba lép Istennel – a Szentlélek által –, és ez egy szellemi módon megélt, nagyon konkrétan megtapasztalható társas kapcsolat, amely megszünteti a sok emberi nemzedék által elõzõleg évezredeken át elszenvedett kínzó egyedüllétet, azt a bizonyos boldogtalan magányt, amelyben sokan átélték, hogy ténylegesen nincs hozzátartozójuk, hogy valóban senki sem törõdik velük. Érzelmi területen természetesen hívõk is tapasztalnak elhagyatottságot, ürességet, sivárságot, de ha már annyira képesek fegyelmezni magukat, hogy szellemükben imádkozzanak, akkor ezek az érzések hamar elmúlnak, és nem kizárt, hogy rövidesen észreveszik, amint egy „láthatatlan kéz” elkezdi megváltoztatni helyzetüket, körülményeiket – mivelhogy Isten valóság, és vele valóságos közösségben lehet élni.

Akik Szentlélekben járnak, folyamatosan erõt tudnak meríteni hétköznapi komor hangulataik legyõzéséhez, boldogtalanságérzéseik megszüntetéséhez, felül tudnak emelkedni szorongásaikon (persze, ami még jobb: meg is tudnak szabadulni tõlük) – és külsõ körülményeiktõl függetlenül élvezni tudják napjaikat. Van tehát egy szent szabadság, amely szellemi természetû, s amely által az embert már nem feltétlenül egy másik ember teszi boldoggá, mert az Isten által adott öröm, boldogság összehasonlíthatatlanul többet nyújt, mint bármely ember kedvessége, szeretete – s ez nem az emberi szeretet leértékelése. (Még házasok is elismerik ezt a tényt, ez nem fosztja meg a házasságot a maga értékétõl.) Ezért hangzik különösen disszonánsan minden panasz, zúgolódás, elégedetlen kesergés Szentlélekkel úgymond betöltött keresztények szájából – rossz napjai ugyan bárkinek lehetnek, de hosszan tartó kesernyés hangulatban maradni Istent ilyen szinten megismert embereknek nem indokolt. Sokszor érthetetlen az a konokul hitetlen életszemlélet és magatartás, amikor egyes, az Úr örömét gyakran átélt hívõk folytonosan magányról és elhagyatottságról panaszkodnak, mialatt több száz, sõt több ezer társukkal együtt hallgatják Isten beszédét, együtt énekelnek társaikkal, és néha még együtt táncolnak is az Úr jelenlétében – ugyanakkor szinte csak rajtuk múlik, hogy mennyit beszéljenek a többiekkel, hol találkozzanak, imádkozzanak másokkal, vagy mely szolgálatokban vegyenek közösen részt… Néha a testi ember kényelmessége, passzivitása vagy gyámoltalansága fosztja meg a hívõket a közösségi élménytõl. A nyíltszívû, hálás, istenfélõ életmódot folytató személyek általában mindig vonzóak embertársaik számára, míg az örökösen morgolódó, kritikus, elégedetlen és rosszhiszemû embereket a nagy többség jogosan kerüli.

Jerry Savelle több bizonyságtételében elmondja, hogy az életében nagy változás következett be az után, hogy figyelni kezdte saját beszédét, és megpróbálta – olykor a felesége segítségével is – kigyomlálni a keserû, hitetlen megjegyzéseket belõle. Ettõl még a beszéde nem vált egysíkú, mesterséges szólamok hangoztatásává, hanem elkezdte igei mércével „szûrni” saját szavait, és eközben sok tehertõl szabadult meg. Magyar embereknek – úgy általában mindannyiunknak – ennél jóval nagyobb mértékû „szûrõvizsgálatot” lenne érdemes tartanunk saját beszédünk megrendszabályozására, s akkor sokan minden bizonnyal azonnal pozitív fordulatokat élnének át olyan ügyekben is, amelyeket eddig reménytelennek hittek…

Az istenfélõ ember tehát boldog tud lenni az Úrral. Az igazi cölibátusban élõ személy pedig nem rá mért csapásként viseli el állapotát, hanem számára ez tökéletesen kielégítõ, áldást jelentõ helyzet, teljes élet, mivelhogy õt maradéktalanul betölti, elfoglalja és kiteljesíti szellemben megélt kapcsolata Istennel, s az Úr vezetésében járva elégedetten és egyúttal nagyon elfoglalt emberként tölti napjait. Olyan eredményes és gyümölcsözõ módon tudja így Istent és embertársait szolgálni, aminek töredékét sem sikerülne megvalósítania házas emberként, szellemi tevékenysége, valamint szolgálata teljesen leköti minden figyelmét, és igénybe veszi összes meglévõ energiáját – így az ilyen hívõ számára ez a legjobb és legtesthezállóbb életforma, amely egyúttal a leghatékonyabb és legmobilisabb eszközzé teszi Isten szolgálatára.

Ugyanakkor sajnálatos tévedés elõírni, intézményesíteni ezt az állapotot ezrek, tízezrek számára, mert a kegyelmi ajándék így nem mûködik, s ami Szellemtõl adatik, azt törvény- és szabályrendszerbe foglalni büntetlenül nem lehet; mert mindez ugyan a Szentlélek vezetése szerint hatalmas áldás tud lenni, mesterséges emberi akaratból viszont már nem más, mint nyûg, kolonc, rossz, keserves iga – és nem véletlen a kényszercölibátusban megnyomorított sok ezer ember erkölcsi bukása, csõdje sem, fõleg, ami napjainkban is tapasztalható a világ számos pontján zajló botrányok tanúsága szerint.

A tiszta, szent „egyedülálló” ifjú élet viszont rendkívül áldott, Istennek tetszõ állapot, és óriási értéket, „bevetésre” alkalmas szellemi erõt hordoz magában, mondhatni, egy jó célokra felhasználható „gyorsreagálású hadtest” létrehozásának lehetõségeit kínálja Isten munkájában. A házasság nélküli élet az Úrban ugyanis olyan szintû – szellemi célokra való – koncentrálást tesz lehetõvé, hogy a közösségi életben a gyülekezet hajtóerejévé, motorjává, a hit legeredményesebb harcosaivá válhatnak azok, akik felismerik ennek a szabadságnak az elõnyeit (természetesen minden elit-tudat nélkül). Imacsoportokban, evangelizációkban, zenei szolgálatban, de bármely területen – fizikai munkavégzésben is – kiemelkedõen hatékonyak tudnak lenni a megszentelt életû, összeszedett, Isten munkájának céljaival azonosulni tudó, állandóan friss energiától duzzadó, tisztességes, szentségben járó fiatalok – fiúk és lányok egyaránt –, persze, ugyanakkor a korban már elõrehaladottabb, imádkozó, szolgálatokban önzetlenül résztvevõ nem családos emberek is felmérhetetlenül hasznos tevékenységet tudnak folytatni, és hatalmas áldást jelentenek környezetüknek és a tágabb értelemben vett hívõ közösségnek. Ezeknek a fiatal vagy idõsebb embereknek a többsége természetesen nem ajándékként, hanem inkább átmeneti állapotként éli az „egyedülállóságot”, de így is nagy szerepük van abban, hogy a különbözõ szolgálatok olajozottan mûködnek, hogy a gyülekezet egyre több embert tud befogadni és segíteni abban, hogy megszabaduljanak bûneitõl, életük terheitõl, és Istennel új útra tudjanak lépni. Sok önzetlen, Isten és emberek szeretetével átitatott ember van tisztában azzal, hogy kulcsfontosságú idõszakban élünk, amikor is az Egyház a világ minden részén küzd a lelkek megmentéséért, Isten beszéde tekintélyének helyreállításáért, a hiteles kereszténység megjelenítéséért, a társadalomban tapasztalható ellehetetlenült állapotok megszüntetéséért, a család becsületének, tisztességének és mûködõképességének a visszaszerzéséért és még sok más nemes célért – s az ilyen áldozatkész hívõk már réges-rég tudják, hogy nem tétlen merengéssel, önsajnálattal, siránkozással és a pásztorok, szolgálók öncélú lefoglalásával kell idõt és energiákat elfecsérelni az Egyházban, hanem aktív szellemi életmódra épített hasznos munkálkodással, a talentumok kamatoztatásával ott lenni mindenütt, ahol segítõ kezekre van szükség: ha kell, könyörgésekkel, böjtölésekkel, ha kell, különféle szolgálati helyeken, mégpedig a képességek legjavát adva, nem bajok okozójaként, hanem bajok elhárítójaként, azaz áldásközvetítõként.

Az egyedülállók szorgalma, céltudatossága szavakban kifejezhetetlen hasznot, értéket, elõremozdító erõt kölcsönöz, nyújt a gyülekezetnek – de ha ugyanezek az emberek lusták, passzívak és testi vágyak rabjai, ugyanilyen mértékben válnak kerékkötõivé az elõrehaladásnak: a többiek kínzóivá, idejük elrablóivá, örömük, Úrban való élményeik lelohasztóivá, megrontóivá lehetnek, és általánosságban a szellemi megrekedés kiváltóivá is válhatnak.

Salamon azt mondja: „A restnek kívánsága megemészti õt, mert az õ kezei nem akarnak dolgozni. Egész nap kívánságtól gyötretik: az igaz pedig ád, és nem tartóztatja meg adományát.” (Péld 21:25–26) Az egyedülálló életben (persze ez ugyanúgy érvényes házasokra) az egyik, sajnos Magyarországon, de a tágabb térségben is legkellemetlenebb, legzavaróbb jelenség a sokak által „gyakorolt” céltalan, lusta, passzív, tespedt életmód. Ez az igénytelen életvezetés egyenesen táptalaja a kísértéseknek, torz vágyaknak, tisztátalan, romlott kívánságoknak. Nem véletlen, hogy az ilyen személyek szinte megszakítás nélkül nehezen megfogható, meghatározhatatlan „lelki nyavalyákban”, állandó és meglehetõsen zavaros, kiismerhetetlen problémákban, rendszeresen rossz hangulatban, gyakori kedélyhullámzásban szenvednek, és elõszeretettel foglalkoztatják a pásztorokat, lelki tanácsadókat – kedvenc idejük a különösen tüzes istentiszteletek vége, amikor is (nem tudatosan persze) alig várják, hogy hideg zuhanyt zúdítsanak némely, szellemükben telített, boldog, az Úr jelenlététõl átitatott hívõkre vagy akár Isten szolgáira, pásztorokra, presbiterekre. Ilyenkor tudják õket ugyanis a legjobban meghökkenteni már egyáltalán azzal, hogy Isten nyilvánvaló jelenléte nekik semmilyen pluszt, élményt nem jelentett, mert hát a problémáik változatlanok maradtak, és sajnos legtöbbször egész idõ alatt csak az járt a fejükben, hogyan lehet majd az istentisztelet befejezésekor megtalálni valamelyik szolgálótestvért vagy valaki mást, aki esetleg meghallgatja majd õket, akiknek „kiönthetik a szívüket” – vagy inkább a szennyest, a tisztátalan gondolat- és érzelemvilágot.

Vannak természetesen jogos imakérések, fontos megbeszélnivalók, és vannak olyan hívõk is, akik démonikus terheik – megkötözöttségük – vagy tartós, visszaesõ pszichikai zavaraik miatt kaphatók az efféle „tûzoltószerepre”. De az állandóan „hazajáró lelkek”, a viszszatérõ „örökös kuncsaftok” egy részénél egészen biztosan a lustaság, a rendetlen életmód az egyetlen és legnagyobb probléma. Jó néhány magyar ember ugyanis saját léha, gyümölcstelen üresjáratainak, azaz fecsegéseinek, értéktelen idõpocsékolásainak, tehát munkakerülésének, élõsködõ mentalitásának az áldozata.

A rejtélyes, megfoghatatlan „problémák” mögött gyakran nagyon is prózai okok állnak: nem más, mint egy céltalan, fegyelmezetlen, kívánságoktól gyötört élet – s így a gyötört illetõ maga is gyötrelemmé válik mások számára. Azt természetesen mondanunk sem kell, hogy ez a mentalitás a házasságra való alkalmatlanság abszolút ismérve – hiszen minden józan, egészséges, életerõs emberre nézve katasztrófát jelent együtt élni ilyen társsal (s a lustaság a Biblia szerint még csak nem is válóok – bármilyen szenvedést okoz, és háborúságot hoz is be a házastársi kapcsolatba, még ha teljesen „kikészíti” a másik felet, akkor sem azonos a paráznasággal, szenvedni viszont lehet tõle, nem is keveset).

Ezért nagyon lényeges feladat lenne a gyülekezetekben az ilyenféle hívõk megrendszabályozása, szelíd, de határozott intéssel való rávezetése az aktív, értékteremtõ szellemi életre, s az értelmes fizikai munkára is. Sokszor nem kevés idõt, sõt hosszas és fárasztó pásztori szolgálatot igényel némely lusta, csavargáshoz szokott, szétszórt, idejével bánni nem tudó hívõ „pályára állítása”, de mindenképpen neki kell látni a feladatnak, mert Isten célja minden ember életével az, hogy gyümölcstermõvé tegye, a meddõ szõlõvesszõket a szõlõmûves ugyanis lenyesi a tõkérõl…

Sajnálatos módon nem is túl egyszerû az ilyen életstílusból kilépni, és átállni egy alapvetõen más, egészséges, dinamikus életritmusra, különösen, ha a családi háttér is telítve volt „lassított ütemû” munkavégzéssel, sok órát felemésztõ televíziózással vagy félnapokig-napokig tartó pletykadélutánokkal, esetleg egyéb céltalan ejtõzésekkel. E tekintetben talán több férfinak kellene felülvizsgálnia idõbeosztását, és összeszednie minden maradék erejét, hogy családalapításra alkalmas életvitelt alakítson ki magának – még kellõ idõben. A depressziós életmód elengedhetetlen tartozéka az elhanyagolt környezet, igénytelen lakáskörülmények és a lompos, ötlettelen ruházkodás – ilyen tekintetben sem árt senkinek, ha elszánja magát komoly, radikális reformokra, s ezután megfelelõen gondozza, ápolja külsejét, és tisztességes módon igyekszik kellemes, vonzó benyomást tenni másokra – ez nem képmutatás, hanem jó, nemes cél érdekében folytatott igyekezet! A Biblia mindenképpen hangsúlyozza a tiszteletet keltõ megjelenést, és nagyon is bátorítja a Szentlélek gyümölcseinek (kedvesség, szívesség) munkálását magunkban – s aki õszintén törekszik mindezekre a helyes és Istennek tetszõ dolgokra, az kegyelmet is kap arra, hogy a jó változások tartósak legyenek, sõt új természetébe beleivódjanak, személyiségének részévé váljanak.

Az egyedülálló évek – ha tehát nem karizmatikus küldetésrõl van szó ebben az állapotban – a házasság idejére való felkészülés legjobban hasznosítható, legfontosabb évei, amelyeket bölcs, érett emberek egészséges szellemi állapotban, tiszta, megszentelt életmódban, a közösség számára áldást jelentõ tevékenységben töltenek – s ezalatt elsajátítják a házasságban való sikeres helytállásra szolgáló ismereteket, készségeket. Nem fecsérlik el idejüket, energiájukat saját érzelmeik elemezgetésével vagy mások életébe való indokolatlan, tiszteletlen betolakodással; nem zaklatják hívõ társaikat, ha társaságigényük van, vagy éppen egyedül találják magukat; nem választják a léha, igénytelen tévémûsorokkal való „vigasztalódást” vagy a plázákban való céltalan ténfergést; nem telefonálgatnak órákig (netán még irodában, munkaidõ alatt mások számlájára) fölösleges, hiábavaló témákról; nem kívánják maguknak mások võlegényét, menyasszonyát, ruháját, autóját, szolgálatát, kapcsolatait vagy tanulmányi sikereit… Nem kívánnak kitûnni szélsõséges hangulataikkal vagy saját maguk által gerjesztett „ügyeikkel” a gyülekezetben – egyszóval nem akarnak gondokat okozni senkinek sem. Az ilyen, istenfélelemben munkálkodó-szolgáló, jó gyümölcsöket termõ, harmonikus kapcsolatokban élõ egyedülálló férfiak és nõk az évek során az egyház oszlopaivá tudnak válni, és egyéni sorsukban feltétlenül megtapasztalják a sokszoros vetés eredményeit: maguk is egyre áldottabbak, elégedettebbek lesznek, és Isten minden bizonnyal elõsegíti sikeres párválasztásukat is a megfelelõ idõben …

Tehát az istenfélõ egyedülálló ember számára az a legjobb, ha egyre inkább megtanulja harmonikusan élni életét a hívõ közösségben, a testvéri-baráti kapcsolatokban, s ez idõ alatt jó értelemben megtanul odafigyelni magára, azaz erõt vesz saját negatív megnyilvánulásain, vagyis tudatosan igyekszik megfeszíteni ótermészete indulatait; egyúttal pedig építi magában a szelídséget, önfegyelmet, béketûrést, önfeláldozó szeretetet, s ezeket konkrét szolgálatokban is gyakorolja – ezenfelül nagyobb bölcsességre tesz szert például a pénz beosztása, az idõvel való gazdálkodás területén, esetleg felméri, és tudatosan próbálja pótolni neveltetése hiányosságait, behozni lemaradását olyan dolgokban, amelyek hátrányt jelentenek egy késõbbi családi környezetben: ugyanis ha valaki nem szégyell õszinte lenni önmagához, és kellõ alázattal járja hívõ útját, nem nehéz meglátnia, mik a „gyenge pontok”, hol kell ráerõsítenie ahhoz, hogy egy másik ember számára nagyobb áldás tudjon lenni. Az ótermészet nyomorúságainak felismerése és ezek kíméletlen „gyomlálása” nagy elõny ebben az idõszakban: sokkal jobb esélyekkel indul a házasságba az a személy, aki már régóta „felmérte magában a vadembert”, meg is utálta kellõ módon, és nem óhajtja leendõ társát dührohamokban, õrjöngésekben, hisztérikus kiborulásokban részesíteni. Másvalaki esetleg az esti órákban rászakadó „borongást” iktatja ki napirendjébõl, megint más például még idejében észbe kap akkor, ha minden hónap végén anyagi csõd és összeomlás fenyegeti (mivel a fizetés utáni napokban mindenféle haszontalanságra elverte a pénzét), ami annyit jelent, hogy bizonyára nem tud jól bánni az anyagiakkal; és így tovább: önvizsgálat, önelemzések nélkül, egészséges módon – és korrekció, korrekció, változások, fejlõdés! Ez mind a házasságra való egészséges készülõdéshez tartozik.

Önmagukhoz õszinte embereknek még jókor feltûnhet az is, hogy évente hat-nyolc alkalommal változtatnak munkahelyet, és esetleg mindenhonnan ugyanazzal az indokkal válnak meg tõlük: az ilyen esetek sem használnak a jó házasság megalapozásának, az pedig fõleg nem, ha huszonnégy-huszonhat éves fiatalemberek netán még mindig nem tudják eldönteni, mihez kezdjenek magukkal (ha egyáltalán), és milyen munkahely felelne meg nekik legjobban. Az ilyen típusú emberek találnak hibát körülményeikben minden új munkakezdéskor, és egy-két héten belül már azt hangoztatják, hogy „nem szeretném ezt sokáig csinálni” – arra viszont nem tudnának válaszolni, mi lenne az, amivel foglalkozni szeretnének. Ez súlyos hátrányt jelent a házasodási szándékkal rendelkezõ ifjak között.

A rejtélyes, megfoghatatlan „problémák” mögött gyakran csak egy céltalan, kívánságoktól gyötört élet áll Sajnos, a családok jelentõs részében a fiatalok úgy nõnek fel, hogy nem látnak sok egészséges, értelmes, használható példát maguk elõtt – illetve magukat sem készítik fel a pályaválasztásra sem otthon, sem az iskolában. Sok esetben a szülõk kevéssé reálisan mérik fel gyermekük képességeit, s vagy indokolatlan elvárásokkal vannak feléjük, vagy nem is törõdnek komolyan sem jelenükkel, sem jövõjükkel. Pedig a családalapítás szempontjából is nagyon fontos lenne a fiatalok idõben történõ pályaorientálása, odafigyelni arra, mihez van tehetségük, miben eredményesek – és buzdítani õket az egyre jobb teljesítményekre, persze nem kíméletlen, perfekcionista módon. Így hát az egyedülálló idõszak egyfajta remek kamatoztatása például saját képességeink felmérése és kibontakoztatása, a hiányos tudásanyag pótlása (a mai generáció életviteléhez nélkülözhetetlen a számítógép használata, az autóvezetés, a nyelvtudás, bizonyos gazdasági-üzleti ismeretek) – a férfiak számára ezenkívül nagyon hasznos dolog bizonyos mûszaki-technikai képzettség, tehát az az áldott felkészültség, amellyel otthonában képes kisebb-nagyobb javításokat, szereléseket végezni, s még ennél is jobb, ha egy lakás kialakításában aktív szerepet tud vállalni. Hölgyek esetében soha nem jelent hátrányt a fõzés alapismereteinek (sõt ennél többnek is) megszerzése vagy a varrás, lakberendezés, kertészet, egészségügy, gyermekgondozás területén szerzett képesítés (sajnálatos, hogy az általános és középiskolai oktatás kizárólag elvont, gyakorlatban kevéssé használható ismeretanyagot kíván hatalmas mennyiségben a fiatalokba tömni, s ezzel leköti azokat az éveket, amikor a jövõ családi szerepeire is a legjobban felkészülhetnének). De az a néhány év, amely a középiskolás kor és a házasságkötés közé esik, mégis alkalmat nyújt ilyen irányú, hasznos és egészséges készülõdésre, ha az ifjú ember felelõsséggel és tisztességgel tölti el ezt az idõt, és nem pazarolja fölösleges dolgokra. „Nyárban gyûjt az eszes fiú” – mondja a Példabeszédek könyve (10:5). Ez a könyv egyébként rendkívül sok életrevaló tanácsot, tanítást ad a fiatal, önállóságát éppen megalapozó generációnak (amellett, hogy idõsebbek is lelkesednek érte), nagy haszonnal lehet ezeket a fejezeteket forgatni a gyakorlati élethelyzetekre vonatkozóan is.

Nem véletlen, hogy a világ fejedelme éppen a zsenge ifjúkorra idõzítette az általános züllesztés programját, ennek ugyanis az a célja, hogy a fiatalok húszas éveikre már kiégett, lerongyolódott, testileg-lelkileg elöregedett, szétesõ személyiségekké, értelmi potenciáljuktól, ifjúi alkotókészségüktõl megfosztott roncsokká, szinte árnyéklényekké váljanak. Ennek a programnak elengedhetetlen része a folyamatos bulizás (a mai „bulikultúra”), a média által agymosás-szintre fejlesztett szexpropaganda, az interneten terjesztett pornográfia; és mindemellett az alkoholizmusba, drogkultúrába való beavatás, különbözõ helyszíneken és lassacskán szintén durván kényszerítõ módszerekkel. Az új munkahelyi elvárások közt egyre gyakrabban fordul elõ a hétvégi „team-építésnek”, csoporttréningnek nevezett közös, majdhogynem kötelezõen elõírt tivornyázás, amely követelményekben visszaköszön az ötvenes évek jól ismert felfogása, mely szerint a munkaidõ után is a kollektívának kell élni (lásd sztahanovizmus: a hétvégén annak idején vidéki agitációs körutakon illett részt venni). Ma ez „modernizált módon” bukkan fel újra, most a kötelezõ együtt bulizás, közös ivászat, csoportjátékok, extrém sportok és hasonlók jelentik a garanciát – legalábbis egyes cégvezetõk szerint – arra, hogy „összetartó munkahelyi csapatot” sikerül szervezni az alkalmazottakból. Mindez persze nem más, mint az emberi lelkiismereti szabadság súlyos megsértése, az alkalmazottaknak jogosan járó szabadidõ, s a privát szféra törvénytelen korlátozása, néhol már olyan módon és mértékben, hogy egyre többen egyenesen újkori rabszolgaságról beszélnek. Ez a bulikultúra az ember személyiségének lealacsonyítását, „lenullázását” szolgálja, és az új nemzedék gerincének megtörésére, értéksemlegesítésére lett kitalálva, ha már az évszázadokon át alkalmazott módszer: a folyamatos háborúk gerjesztése – amelyekben a huszonéves ifjú emberek színe-javát mészárszékre vitték – manapság egy ideje nem mûködik olyan nagyüzemi méretekben, mint azelõtt.

A sátán ugyanis tisztában van azzal, milyen veszélyt rejt rá nézve egy bûneitõl megtisztult, Ige által megerõsített, Szentlélektõl felkent, Jézus Krisztust követõ fiatal generáció – ezért tesz meg mindent azért, hogy mire akár a mai keresztények gyermekei is felnövekednek, addigra már bõven meg legyenek terhelve bûnökkel, démonokkal, hogy ne tudjanak a sötétség birodalmára csapást mérni, és tartós, akár emberi értékeket létrehozni. A közömbös keresztény szülõk ilyen szempontból nagy megkönnyebbülést okoznak az ördögnek, mert felelõtlenségükkel kiszolgáltatják gyermekeiket mindenféle kísértéseknek, rossz társaságoknak, és nem akadályozzák meg azt, hogy a kor szelleme hatalmába kerítse õket. Látható, hogy gonosz erõk a hívõk gyermekeit még az átlagnál is „kívánatosabb falatnak” tartják, s ebbõl a szempontból még az sem számít védelemnek, ha ezek a gyermekek „keresztény iskolába” járnak. Kellõ figyelem és törõdés hiányában ugyanis ott is kialakulnak hamar az erkölcsi tanításokkal, a hitbeli „irányvonallal” szemben álló, engedetlen, lázadó és cinikus fiatalok csoportjai, s ezért legtöbbször még az ott dolgozó pedagógusokat sem lehet felelõssé tenni. A felnövekvõ hívõ fiataloknak ugyanis legfõképpen egy jól mûködõ, elkötelezett, tisztességes, korrekt hívõ családi háttérre van szükségük – ezt a felelõsséget Isten sem iskolákra, hanem a szülõkre, a család vezetésére kívánta átruházni.

A sátán egyik legjobban bevált stratégiája a fiatal (vagy akár idõsebb) nemzedékek ellen, mint ahogy ezt évezredek tapasztalatai is tanúsítják, a szexuális bûnökre való csábítás, bibliai nyelven szólva: a paráznaság. Úgy tûnik, a történelem folyamán a kísértõnek valahogy sikerült rájátszania az ádámi ember e talán különösen sebezhetõ pontjára. A kísértések, csábítások terén a gonoszság erõi nem ismernek korhatárt, s közismert, hogy a gyermekek közt már kiscsoportos óvodáskorban is felbukkannak szexuális bûnök, ezután pedig már akár végig is kísérhetik az iskoláskort – a tinédzserkor különösen figyelemre méltó e tekintetben –, s ha hívõ családok gyermekeit nem nevelik következetesen az Ige ismeretére, és nem veszik egyúttal ehhez a Szentlélek megtartó erejét, akkor elõbb-utóbb, de a késõbbi életszakaszokban már végképp semmi sem állítja meg õket az elkerülhetetlen erkölcsi romlás útján. Ezért nagyon fontos a gyermekek hitre vezetése, erkölcsi nevelése a legkorábbi évektõl kezdve, fontos a kiegyensúlyozott, harmonikus családi légkör megteremtése az otthonban, amelybe beletartoznak a nyílt, õszinte beszélgetések, a gondoskodó figyelem folyamatos megnyilvánulásai, az állandó szülõi készenlét minden felmerülõ probléma megoldására. Dolgozó szülõk ezt valóban csak emberfeletti – azaz természetfeletti – módon tudják biztosítani gyermekeik számára, de mindezzel együtt a hívõ családok mégsem mondhatnak le arról az Isten által nyomatékkal felállított követelményrõl, arról a változatlanul létezõ, velük szemben a Biblia lapjain megfogalmazott elvárásról, hogy gyermekeiket Isten Igéjének útmutatásai szerint neveljék, és erkölcsi tanításokkal, valamint szellemi erõvel felfegyverezve indítsák útnak életpályájukon.

(A gyermekneveléssel részletesen egy késõbbi cikkben szeretnénk foglalkozni.)

A 20. század második felétõl kezdve a szexuális bûnök olyan, addig sohasem látott mértékben özönlötték el a társadalom különbözõ rétegeit, hogy a keresztény közösségek erre a viszonylag váratlanul érkezett, minden azelõttit felülmúló kihívásra nehezen tudtak megfelelõen reagálni, mivel valószínûleg teljesen felkészületlenül érte õket az addig általánosan legalább úgy-ahogy elismert erkölcsi normák tömeges áthágása. Mire észbe kaphattak volna, az erkölcsi romlás már behatolt az ingatag talajon álló, mennyei látás és igei megalapozottság híjával lévõ felekezetekbe, gyülekezetekbe, és itt is ugyanazokat a jelenségeket kezdte elõidézni, mint a vallás nélküli külvilágban. A szexforradalom nem tisztelte a vallási meggyõzõdést, és gátlástalanul megfertõzte a hitüket csak intellektuálisan vállaló keresztényeket, nem kímélve a klérus tagjait, a „hivatásosokat” sem – és ez azóta is így van. Bármennyire ígéretes módon indult is ezzel szinte azonos idõben a világszerte tömeges megtéréseket produkáló karizmatikus mozgalom, a hatvanas évek új ébredési hulláma – ahol nem fordítottak különleges gondot az Ige tanítására, a bûnöktõl való alapos megtisztulásra, a Szentlélek erejének folyamatos vételére, az új és új igei látások elsajátítására, gyakorlatba ültetésére, és ezzel egyidejûleg a hívõk állandó erkölcsi nevelésére (beleértve azt is, hogy az emberek megszabaduljanak démonikus megkötözöttségükbõl), ott a frissen kialakult, lelkes és jó bizonyságokkal teli közösségek élete rövidesen hanyatlásnak indult, csakhamar elõjöttek az eltemetett testi ambíciók, vetekedések, irigységek, hatalmi harcok – és az ezek mögött sok esetben megbúvó szexuális bûnök –, így sajnos az új, ígéretes gyülekezetek közül sokaknak a fejlõdése leállt, sõt számosan válságba is kerültek, és nemsokára széthullottak. Olyan helyeken, ahol a keresztény vezetõk nem követelték meg maguktól és a közösség tagjaitól a fegyelmezett, elkötelezett és megszentelt életmódot, a helyi gyülekezetek csakhamar laza „áldj meg Isten klubokká”, növekedésben megrekedt zárványokká váltak, és semmilyen vonzóerõt nem jelentettek többé a világ számára – hiszen nem hordozták azt a többletet, amiért érdemes lett volna odafigyelni rájuk, már nem tudták reálisan közvetíteni az Ige maradéktalan erejét, a „mennyei ember” képét, az egészséges, áldott családok által sugárzott bizonyságot, jövõképet a világ számára.

A mai fiatal generációnak elszántsággal kell rendelkeznie, vállalnia kell az „árral szemben úszást”

A mostani fiatal nemzedék sem érheti be vallásos látszattal, ha használható alternatívát akar nyújtani a romlásába lassanként belefáradó külvilágnak. Az igazi Egyház nem tûrhet meg semmilyen kompromisszumot a szexuális bûnök területén, nem hajolhat meg a kor ízlésvilága elõtt – még az öltözködés területén sem –, és nem kell követnie a nyugati vallásos környezetben megengedett, a filmiparral, a világ divatdiktároraival, intellektuális nagyjaival kötött kimondatlan alkun alapuló vallásos ellaposodást. Azokkal a szokásokkal sem kell kiegyeznie, amelyeket nyugati keresztény fiatalok engednek meg maguknak, amikor világi módon flörtölnek, felelõtlenül randevúzgatnak, és testi vágyaiknak engedve beszennyezik magukat már diákéveikben. Ezek kapcsán jelennek meg aztán általános megdöbbenésre azok a statisztikák, amelyek szerint például az amerikai „újjászületett keresztények” is ugyanolyan gyakorisággal válnak, mint a világban élõ nem hívõk… Ez a jelenség nem bibliai életmódra utal, hanem ugyanolyan vallásos hamisítvány-kereszténységrõl tanúskodik, mint amilyen az összes többi felvizezett utánzat, akkor is ha „újjászületettnek” nevezi magát. Az igazi újjászületett természet nem kívánja a bûnt, hanem inkább Isten jelenlétét, a Vele való közösséget sóvárogja – számára nem nehéz dolog szent módon élni, hanem az a természetes, az a jó és az élvezetes életút.

Az apostolok levelei minden kételyt eloszlatnak afelõl, komolyan kell-e venni a megszentelõdést akár ifjúkorban, akár azután bármikor. „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás, melyek miatt jön az Isten haragja az engedetlenség fiaira.” (Kol 3:5–6)

„Most azért azt írom néktek, hogy ne társalogjatok azzal, ha valaki atyafi [testvér] létére parázna vagy csaló vagy bálványimádó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek.” (1Kor 5:11)

„Avagy nem tudjátok-e, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjétek: se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörõk, se pulyák, se férfiszeplõsítõk, se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” (1Kor 6:9–10)

Ez csak néhány idézet a sok-sok figyelmeztetésbõl és buzdításból. Isten álláspontja tehát a szexuális erkölcs területén változatlan és változhatatlan: nincs az a modernnek nevezett korkövetelmény vagy általánosságban követett életmód-modell, amely a legkisebb nyomást is tudná gyakorolni a Mindenhatóra a tekintetben, hogy végtelen szentségébõl és világosságából akár egymilliomod atomnyit is engedjen. És az õ környezetébe sem juthat be senki, aki ezen a területen nem hord tiszta, a Bárány v

Sikeres házasságban úgy érdemes tehát gondolkodni, ha figyelembe vesszük az igei életvezetés követelményeit, és Isten elvárásaihoz igazítjuk cselekedeteinket – a megszentelõdés ugyanis nemcsak házasság elõtt elmaradhatatlan feltétele Isten barátságának és támogatásának, hanem a házasságban is továbbfejlesztendõ feladat, amelyet aztán már a másik féllel közösen kell sikeresen megvalósítani. Szentség nélkül ugyanis – akár házas valaki, akár nem – senki meg nem látja az Urat. (Zsid 12:14b)

Ebben a kérdésben a mai fiatal generációnak (s az idõsebbeknek is) olyan elszántsággal kell rendelkeznie, oly mértékben vállalnia kell az „árral szemben úszást” mint ahogyan Dániel: „Eltökélte az õ szívében, hogy nem fertõzteti meg magát a király ételével.” (Dán 1:8a) Ez az elszántság, bátor kiállás vállalja álláspontját a kortársak bármely negatív reakciója közepette is, vállalja meggyõzõdését a megalkuvó hívõ tömegek önfeladása, evangélium-árulása ellenére is, és egy jottányit sem enged az Istennek való teljes engedelmességbõl – úgy, hogy kizárja és megsemmisíti maga körül a kísértést gerjesztõ tényezõket (internetes pornóoldalak, sikamlós filmek vagy filmjelenetek, tisztátalanságot árasztó írásmûvek, újságok, tv-mûsorok, az ilyen életmódot képviselõ ruházkodás kellékei stb.); és valóban eltökéli magában, hogy „õ és az õ háza népe” inkább céltáblája lesz kortársai gúnykacajának, értetlen megjegyzéseinek vagy akár durva támadásainak – de Noéhoz, Mózeshez és a hit többi hõséhez hasonlóan kitart a megismert igazságban, sõt bátran felvállalja azt minden körülmények közepette, és kegyelembõl gyõztesen látja meg e kor lezárulásakor, hogy érdemes volt a jobbat választani.

Egyetlen romlott civilizáció sem ért békés, harmonikus véget az emberi történelemben – s a mostani képviselõi is becsapják magukat, ha ezt várják. Az Egyház feladata tehát ebben a rendkívüli módon lázadó, erkölcstelen korban különösen az, hogy maga is megtisztulva („végy tõlem tûzben próbált aranyat, hogy gazdag légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss” – szól az üzenet a laodikeiai gyülekezet képviselõjének [Jel 3:18]) betöltse a sónak, vagyis a romlás visszatartójának a szerepét, hogy a tisztaság és szentség kovásza legyen az emberi társadalomban; akkor is, ha a nyugati kultúrkör egy ideje már meghasonlott önmagával, és vallási szinkretizmusával teljes szellemi zûrzavart teremtve képtelen értelmes és nemes célokat kitûzni saját fiatal generációja elé, s így a szellemükben kiéhezett, vakon tapogatózó és ifjúi ártatlan világképüket korán elveszített fiatal tömegek nem gyõznek keresgélni mindenütt, ahol valamilyen, kívánatosnak tûnõ eszmerendszert remélnek találni, legyen az keleti misztika, távoli, egzotikus tájak hiedelmei, extrém kalandok, mindegy, csak új, érdekes, „valami többletet kínáló” dolog legyen, valami biztonság-illúzióval vagy élménnyel kecsegtessen ennek a kínzó belsõ éhségnek a csillapítására, kielégítésére… Így csatangolnak a mai pásztor nélküli juhok, azok a magukra hagyott, jobb sorsra érdemes tizenévesek, huszonévesek (és idõsebbek), akik saját környezetükben hosszú évtizedek, évszázadok óta semmilyen valós istenismeretre nem tudtak eljutni, ugyanis a tartalmatlan, szellem nélküli ceremóniák kereszténysége számukra már egyet jelent a középkori katedrális muzeális jelentõségével – semmi több nincs benne, csak szép képeslapokba, fotóalbumokba való bámulnivaló.

Viszont az evangéliumot Szentlélek által megismert, ténylegesen újjászületett fiatalok elõtt egészen más perspektíva nyílt és nyílik meg folyamatosan – ezért nem szabad elveszíteniük a mennyei látást, sõt még családalapítási szándékukat is alá kell ennek vetniük. Ugyanis az ember életének célja a földön több, mint az élet továbbadása, mint egy új generáció létrehozása a családjával: az ember legszentebb célja még a családjával is szolgálni Istent, az Õ akaratát cselekedni, és az Õ országának érdekeit képviselni, azokat munkálni, megvalósítani erejéhez, tehetségéhez képest. Ahogy Józsué is mondta kortársainak: „én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” . (Józs 24:15b) Ez teszi csak teljessé az ember földi pályafutását, ez ad maradéktalan elégedettséget, belsõ békességet az egymást követõ nemzedékeknek. A „legfõbb eledel” az, ha Isten akaratát követi és beteljesíti az ember, ahogy Jézus is tanúskodott errõl (Jn 4:34). Ehhez alapjaiban megváltozott, megtisztult szellem és engedelmesség kell. A fiatal nemzedéknek tehát nagyon komolyan kell vennie a megszentelõdést (mint ahogy az idõsebbeknek is). Az egészséges családalapításhoz rendkívüli módon szükséges a felszabadulás a testi bûnök terhei és minden démonikus iga alól. Már elõzõleg említettük, és nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy Istent ismerõ, szent, elkötelezett életmódot folytató fiatalok milyen kivételes szellemi-erkölcsi (és legtöbbször egyúttal fizikai) erõt tudnak közvetíteni Isten országa céljainak betöltésére. A 127. zsoltár a tiszta, dinamikus ifjakról úgy beszél, hogy azok olyanok, „mint a nyilak a hõsnek kezében” (4. vers), mivel gyorsan, lendületesen és nagy erõbedobással tudják feladataikat a jó ügy érdekében elvégezni – nagy harci tûz ég bennük, az átlagosnál több bátorsággal rendelkeznek, és a lehetetlenre is képesek vállalkozni. Nem véletlen, hogy a Bibliában nemegyszer találkozunk olyan ifjú emberekkel, akiket Isten különleges módon használt különleges feladatokra, és különleges megpróbáltatásokban edzõdtek meg nagy célokra, mint József, Dávid vagy Dániel, az ifjú Jonatán vagy Jeremiás próféta – de az újszövetségi Timotheosz, Pál tanítványa is mozgalmas, sõt rendkívüli pályát futott be. A tiszta ifjú életének ugyanis van egy semmi máshoz nem hasonlítható zamata, minõsége, amely nagy értéket tud jelenteni az Úr útján, nagy kihívásokban tud állhatatosan megállni, és friss szellemi erõvel, szívóssággal, ereje megfeszítésével évszázados falakat tud a helyükbõl elmozdítani, új reménységet tud önteni a harcokban már néha megfáradt, esetleg sérülésektõl, zúzódásoktól, törésektõl szenvedõ idõsebb generációkba – igaz, az ifjak is elfáradnak Ésaiás próféta szerint (40:30), de hamar fel tudnak éledni, új erõre tudnak kapni és maguk után tudnak vonni jó ügyek érdekében akár ezreket, százezreket – ezért nem szabad a fiataloknak megengedniük, hogy a sátán éppen ettõl a lehetõségtõl fossza meg õket azzal, hogy testestõl-lelkestõl beszennyezi õket, ellopja erkölcsi erejüket, életkedvüket, elhomályosítja jövõképüket, s az élvezetek ostoba, orruknál fogva vezetett rabjaivá teszi õket, s egyúttal harcképtelenné is mindazokra a nagyszerû és nemes feladatokra, amelyeket jó lelkiismerettel elvégezhetnének Isten dicsõségére.

Forrás: Új Exodus