Tízparancsolat

A Tízparancsolat első kőtáblájával, vagyis az első négy parancsolattal szeretnék foglalkozni, amelyek az Istennel szembeni kötelességeinket tartalmazzák. Ez a tanulmány a Magyar ATV Vidám Vasárnap című műsorában élőszóban elhangzott prédikációk szövegének szerkesztett változata.

A témában elhangzott Vidám Vasárnap video adások megtekinthetők itt, kattintson ide »

És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:

Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.

Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.

Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. (II. Mózes 20:1-11)

Tízparancsolat első kőtáblájával, vagyis az első négy parancsolattal szeretnék foglalkozni, amelyek az Istennel szembeni kötelességeinket tartalmazzák. De mielőtt erre rátérnénk, hadd utaljak röviden az Egyiptom és Izrael közötti szellemi, kulturális ellentétre.

Izrael megszabadítása az egyiptomi fogságból azért volt elengedhetetlenül szükséges, mert Ábrahám magvának megtestesülése számára így valósulhatott meg a történelmi, nemzeti, vallási színtér, szellemi miliő. Ehhez fontos volt, hogy Isten Izraelt, Ábrahám ígéretének örököseit elkülönítse a többi nemzettől. Az Ő világra vonatkozó terve és a kor civilizációja között, amelynek legnagyobb szuperhatalma Egyiptom volt, ekkorra már kibékíthetetlen ellentét alakult ki. Izrael, aki e terv megvalósításában a legfőbb szerepet kapta a történelem Urától, Egyiptom kultúrájával legalább három lényeges ponton ellentétben állt.

Az élet népe a halál országában

Az első, hogy Izrael fiai egy Istenben hittek, a monoteizmus alapján álltak – ezzel szemben Egyiptomban nagyon sokféle istent alkottak és tiszteltek az emberek a naptól fogva a rovarokig. Az okkult hatalom forrását képező politeizmussal nem lehetett összeegyeztetni Izrael istenképét. A kettőt el kellett választani és különíteni egymástól.


Egyiptom. Az uralmi rendszernek volt
csak értéke, az egyént ennek
szolgálatába állították.

A másik nagy különbség a két kultúra között az volt, hogy Egyiptomban az emberi létnek, az egyénnek nem volt értéke, míg az izraeliták minden embert Isten képére teremtett lényként tiszteltek. Előbbire a példát láthatjuk a fáraó rendeletéből is, mely szerint az Izrael fiai között született fiúgyermekeket be kellett dobni a folyóba. De más történelmi források is igazolják, hogy Egyiptomban az egyénnek nem volt értéke. Hérodotosz följegyzi, hogy amikor az i. e. 7. században az egyiptomi fáraó csatornát építtetett, hogy öszszekösse a Nílust a Vörös-tengerrel, a csatornaépítés alatt 120 ezer ember halt meg, de ez nem okozott problémát. Az uralmi rendszernek volt csak értéke, az egyént ennek feltétlen szolgálatába állították

A piramisokat ma csodálók között sokan elfeledkeznek arról a kegyetlen, embertelen rendszerről, amely a „mindenki egyért” elv alapján állt, amelyben az egyént megfosztották emberi méltóságától, rabszolgasorsra és -munkára kényszerítették. A rabszolgák élete nem ért többet az állatokénál. Ezzel szemben Izrael társadalmi felfogása az emberi méltóságra épült. A Noéval és Ábrahámmal kötött szövetségek meghatározták Jákob leszármazottai történelmi útjának fő irányát, s ebben az értékrendben a legfőbb földi érték maga az egyén.

Izrael fiai tehát abban hittek, hogy az embernek mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett lénynek elidegeníthetetlen jogai vannak. A később született Törvény is világossá teszi azt, hogy az Isten szeretete után az erkölcsi élet legfontosabb alapelve az emberi élet szentsége, védelme.


Egyiptom vallásának és filozófiájának
középpontjában a halál állt.

A harmadik nagyon fontos ellentét a két vallási-kulturális rendszer között az, hogy Egyiptom vallásának és filozófiájának középpontjában a halál állt. Az emberek már földi életükben is a túlvilági sorsukra készültek: tisztelték a halált. A fáraók hatalomra kerülésük után nyomban elkezdték síremlékeiket építeni, hogy így biztosítsák a földi életből való elköltözésük után túlvilági boldogságukat.

Izrael felfogása ezzel szögesen ellentétes volt. A zsidók nem a halálra készültek, hanem az életre. Az Ábrahámmal kötött szövetség fő célja is az életadás volt: Isten ebben a szerződésben elkötelezte magát, hogy az embert megszabadítja a haláltól. Ábrahám hite pontosan azért bizonyult Isten előtt elfogadhatónak, igazságnak, mert Ábrahám abban hitt, hogy Isten a halottakat feltámasztja, és a nemlétezőket létbe szólítja. Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak az Istene tehát a halottakat feltámasztó, a nemlétezőket létbe szólító Isten: a zsidó hit világában az élet áll a középpontban.

Egyébként ez az egész Bibliára jellemző. A kereszténységnek is ezen az úton kell haladnia. Például Jézus Krisztus is életszerűen közelítette meg a szombattal kapcsolatos vitákat. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez az ünnep elidegenedett az eredeti rendeltetésétől, holott az embereket az élet felé kellett volna vezetnie.

A kereszténység fő célja is az élet megtalálása. A Názáreti Jézus Krisztusban – mondja János apostol – megjelent az élet, és mi láttuk, hallottuk, megtapintottuk. Az evangélium egyik legfőbb üzenete az, hogy aki hisz a Názáretiben, az „általment a halálból az életre” (Jn 5:24). Ezt úgy is mondhatjuk, hogy átment Egyiptomból az életre, hiszen a fáraó birodalma az elnyomás, a rabszolgaság, a halál és az okkult hatalom szimbóluma lett egyszerre – annak ellenére, hogy Isten irgalmas az egyiptomi emberekhez is. A Biblia több helyen is hangsúlyozza, és emlékezteti Izrael fiait, hogy az emberekkel kapcsolatban irgalmasak és megbocsátók legyenek.

Az egyiptomi rendszer azonban nem volt összeegyeztethető Istennek az ember földi berendezkedésére vonatkozó elképzelésével. Mózes olyan rendszert kívánt kialakítani Izrael számára, amely biztosítja az egy Isten tiszteletét, amelyben a emberi kapcsolatok a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” elve alapján állnak, s amelyben az egész társadalmat az élet szeretete és a bűn gyűlölete hatja át. Már Izrael ószövetségi hitéletében is a halhatatlan, romolhatatlan életet keresték Istenben. A zsidó emberek számára nagyon fontos volt a földi élet, azt önmegvalósításuk olyan színtereként fogták föl, amely meghatározza örökkévaló állapotukat is. Ezzel szemben az egyiptomiak a túlvilági életben, a megfoghatatlan, sejtelmes misztikumban próbálták elérni önmegvalósításukat. Jákob fiai abban hittek, hogy Isten természetfölötti beavatkozása már itt és most megvalósulhat. Ádám bűnbeesése következtében ugyanis az emberiség kényszerpályára került: a fejlődés útja helyett a megváltás útján kell járnia. A megváltás útján pedig akkor járhat az ember, ha a természetfölötti lejön a természetesbe, az örökkévaló az időbe, az isteni az emberbe, hogy a bukott embert megszabadítsa a halál, a kárhozat elnyomása alól, és megajándékozza olyan teljes élettel, amely az egész ember személyiségének boldogságot, üdvösséget ad.

A szövetségkötéseknek mindig az életadás volt a céljuk.

A szövetségkötéseknek is mindig az életadás volt a céljuk, nem pedig az, hogy valamiféle kényszerzubbonyt húzzanak az emberi természetre, és azt eltiltsák valami jótól. A törvényadásnak például az volt az egyik konkrét célja, hogy az élet és halál között levő, objektív válaszvonalat parancsolatok formájában ismertté tegye Izrael előtt, hogy ennek alapján minden egyes polgára választani tudjon az élet és a halál, az áldás és az átok között. Az Ábrahámmal kötött szövetség lehetőséget ad a megigazulásra, de ezt a szövetséget Istennek ki kellett egészítenie, mert szükséges volt az ember Istennel való kapcsolatát szabályozni is. Világossá kellett tenni azokat a kereteket, amelyek között az ember megtarthatja az isteni életet, a kegyelmet, hogy Ábrahámhoz hasonlóan a hívők beteljesedhessenek isteni élettel.

Isten megjelenése

Még egy megjegyzést hadd tegyek, mielőtt rátérnék az első parancsolatra. A szövetségkötéseket Ábrahám óta teofániák előzik meg. Teofániának (Isten megjelenése) azokat a természetfölötti eseményeket nevezzük, amikor Isten láthatóvá teszi magát az anyagi világban. Isten láthatóvá válása azt jelenti, hogy a láthatatlan Isten valamiféleképpen meglátogatja a Földet, és konkrét földrajzi helyen, tehát térben és időben megtapasztalhatóvá teszi magát.


Gósen földje. Izrael lakhelye Egyiptomban.

A Biblia szerint Istent nem látta soha senki. Az Ő lénye az emberi érzékszervek fölött áll, érzékszerveink útján nem tudunk információkat szerezni Istenről, mert a Mindenható a világ fölött álló szellemi lény, személy, ezért érzéki megtapasztalásunk tárgyává csak epifániák (megjelenés) által válhat.

A Biblia szerint Isten valóságáról kinyilatkoztatás által lehet ismeretet szerezni, amelyben az Isten tárja föl, mutatja meg önmagát, ad ismeretet személyéről, tulajdonságairól, tervéről, s ez általában a Szent Szellem közvetítésével jut el az Isten által kiválasztott emberhez. Ezek képezik a Földön az Isten országának a dolgait, melyek a látható világ feletti valóságot, a természetfölötti, transzcendens világot fejezik ki.

A kinyilatkoztatásból nem csupán olyan ismeret származik, amelynek eredményeképpen az ember felfogja a kinyilatkoztató létezését, hanem az ilyen megismerés az embert Isten jelenlétéből, természetéből részesíti, s ennek nyomán állapotában radikális változás áll be. A szellemében az istenismeret meggyőződést alakít ki, s erre épül a szoros, személyes viszony, közösség Isten és az általa megvilágított ember között. Tehát a kinyilatkoztatásból származó ismeret közösséget teremt ember és Isten között.

A közösség, egység a kinyilatkoztatás általános célja, melynek sokféle formája fordul elő a Bibliában. A legnyíltabb kinyilatkoztatási forma a teofánia, illetve a krisztofánia (Krisztus megjelenése) , amikor közvetlenül maga a természetfölötti lény, tehát Isten vagy Krisztus teszi magát megtapasztalhatóvá az ember számára. A jelenéseknek (epifániáknak) ez a fő jellemzője.


Domenico Feti: Mózes és
az égő csipkebokor

Ilyenkor nem közvetlenül a Szentlélek által szól az ember szelleméhez, hanem maga Isten leplezi le a titkot, személyét az emberi érzéki megtapasztalás számára. Vagyis ezekben a természetfölötti eseményekben Isten az embert érzékszervein keresztül szólítja meg.

A jelenést, epifániát megtapasztaló emberek saját szemükkel látják, fülükkel hallják a kinyilatkoztatót. Például Mózes, amikor látta, hogy a csipkebokor ég, de nem ég el – hiszen 40-50 fokos melegben nem olyan nagy csoda, hogy az ember lát egy égő csipkebokrot, de Mózes olyan csipkebokrot látott, amelynek ágai, levelei az égés ellenére nem váltak hamuvá –, azt mondta: „Odamegyek, hogy lássam e nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor.” (2Móz 3:3) És amikor közelített a csipkebokorhoz, a tűz lángjában az Úr fizikai hangon megszólította. Ez is teofánia.

Ebben a történetben is látjuk, hogy a jelenés elsősorban a szemet érintette meg, és ezen keresztül vonta be Mózes érzékszerveit a természetfölötti eseménybe, majd végül Isten jelenlétének az ereje a szívét is megragadta: Mózes leborult a földre, imádta az Urat, és hallgatta kinyilatkoztatásait. A törvényadás előtt is leszállt Isten a Sínai-hegyre, s bár az alakját nem látták Izrael fiai, de látták a tüzet, a füstöt a hegy tetején, sófár (kürt) zengésének a hangját hallották, valamint a teofániát földrengés is kísérte.

Izrael fiai érzékszerveik által tapasztalták meg, hogy Isten elhagyta mennyei trónszékét, belépett a látható világba, és leszállt a Sínai-hegy tetejére. Arcát és alakját ugyan nem tárta fel nyíltan a nép előtt, a törvényadást megelőző természetfölötti események mégis teofániának minősülnek. A teofánia nem feltétlenül jelenti Isten teljes, nyílt feltárulkozását az ember előtt. Az Úr általában személyiségének egy attribútumát, tulajdonságát mutatja be, mint például Izrael számára hatalmát és dicsőségét, mielőtt kijelentette volna a népnek a „tíz igét” (dekalogosz) .

A teofániára azért is szükség volt, hogy az Istennel való szerződésre meghívást kapott nép megismerje a szövetséget adó valóságát, hatalmát, dicsőségét, hogy e megtapasztalás révén bizalmát, életét Istennek adja, és szövetségi formában elkötelezze magát mellette. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten először átadta a névjegyét Izraelnek. Ezt a gesztusát nyomatékosította az első kijelentésével: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” (2Móz 20:2)

Az első ige

Nagyon fontos igazság, amit nem szabad elfelejtenünk, különösen nekünk, európaiaknak, hogy Isten úgy mutatkozott be először: „Én”. Tehát önálló személyként mutatkozott be, nem a világmindenség részeként, nem is egy elvont abszolútumként jelent meg, hanem „én”-ként: olyan szellemi lényként, aki személyiségjegyekkel bír. Egy személyiségjegyekkel bíró lénynek identitása, akarata, érzelmei, önmagát kifejező, kommunikációs képessége és más, személyes tulajdonságai vannak. Tehát az első dolog, amit Isten közöl magáról, hogy Ő személy: különálló, az Univerzumtól független, önálló személy, „én” – ebből fakadóan tehát személyes közösségbe lehet vele kerülni.

A másik nagyon fontos ismeret, amelyet ad önmagáról, hogy Ő: „Úr”. Ez először is azt jelenti, hogy mindenek fölött áll, minden alá van neki rendelve. Másodszor: birtokos, tulajdonos, az egész világmindenség tulajdonosa. A harmadik jelentése az „Úr” szónak, hogy parancsoló, vagyis abszolút tekintéllyel adhat utasításokat, törvényeket a világmindenségben. Ebből fakadóan a természet törvényeit is Ő határozta meg, és az emberi berendezkedésnek is Ő adta meg az alapnormáit, szabályait. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolnunk, hogy Isten pusztán a szabályok, a törvények Istene. Ő az élet Istene – a normák, a törvények az anyagi világban, az emberi életben az élet védelmét és az élettel való beteljesedést szolgálják, különösen az ember számára, akit a saját képére és hasonlatosságára teremtett. 

A harmadik nagyon fontos kijelentése Istennek önmagáról: „a te Istened”. E közlésben a szövetség Isteneként határozza meg önmagát, aki már elkötelezte magát szövetséges népe számára („a te Istened”). Figyelemre méltó a sorrend: először „Én”, majd „Úr”, és végül: „a te Istened”. Tehát már az első ige, kijelentés az én–te viszonyt tételezi fel és hangsúlyozza: az ember ugyanis élhet személyes közösségben Istennel. A szövetségnek pontosan az a célja, hogy egy nemzetet (Izraelt), a néphez tartozó egyéneket vagy csoportokat szövetségi formába vonja be, amelyen belül Isten és a nép között személyes közösség, koinonia jöhet létre. Isten az ószövetségi Izrael számára is személyként jelenik meg. „A te Istened” szókapcsolat birtokviszonyt fejez ki. A nép birtokolja Istent, örökségét, hatalmát, erejét, életét, vagyis mindazt, amije van, mert a szövetségben a Mindenható elkötelezte magát Izrael számára. Ennek fejében a nép is átadja életét, és Isten rendelkezésére áll, hogy az Ő akaratát, tervét megvalósítsa a földön. A személyes viszony eredményeképpen a két fél szeretet és igazság alapján kölcsönösen birtokolja egymást, és kölcsönösen részesedik egymás természetfölötti és természetes javaiból.

A következő kinyilatkoztatás az első igében, hogy Isten Szabadítóként nevezi meg magát. Nem azt mondja: „én vagyok a Teremtő”, hanem azt: én vagyok az, „aki kivezettelek téged Egyiptomból, a szolgaság házából” . Ebben már a Megváltónak egy nagyon fontos feladatkörét határozza meg: a szabadítást. „Szabadító” annyit jelent, hogy valaki kötöttségek alól szabadon bocsát valakit. Ebben az esetben a kötöttségeket maga az egyiptomi rendszer jelentette, amely politikai, nemzeti, vallási elnyomás volt egyszerre.

Nagyon fontos, hogy az Új- és az Ószövetség közötti látszólagos ellentétet a szabadítást illetően megértsük: az Ószövetségben Isten elsősorban politikai és nemzeti szabadítóként jelent meg; ezzel szemben az Újszövetségben a Názáreti Jézus Krisztus első eljövetelekor szellemi, személyes szabadítóként, és nem nemzeti megváltóként érkezett el. Az Újszövetség azonban azt is hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus második eljövetelének egyik fő célja Izrael nemzeti szintű megszabadítása lesz, amikor is az Új Szövetség eléri a tetőpontját, és a Messiás egyszerre lesz szellemi-személyes és nemzeti-politikai szabadító is mindenki számára.

Az Újszövetség az egyiptomi rendszert a Sátán királysága jelképeként fogja fel, ezért analógia áll fönn Izrael egyiptomi fogságból való szabadulása és a Jézus vére által a Sátán hatalmából való megváltás között. A jelenlegi üdvtörténeti korban mindenki csak személyes döntés alapján kerülhet kapcsolatba Jézus Krisztussal: a szabad, személyes döntés előfeltétele annak, hogy az ember a Názáreti megváltásának javaiból, áldásaiból részesülhessen. A parúzia után a megváltást és a kegyelmet politikai, nemzeti szisztémák, közösségek is hordozni és közvetíteni fogják.


A Sínai-hegy ma és Rabbi Karro festményén

 

A szellemi elnyomás

A Tízparancsolatban Isten egyszerre nemzeti, politikai és vallási szabadítóként nyilatkoztatta ki magát. Izrael Egyiptomban nagyon kemény szellemi elnyomás alatt állt, aminek súlyosabb következményei voltak, mint a politikai, nemzeti elnyomásnak.

A szellemi elnyomás az ember szellemében okoz jóvátehetetlen kárt, megbénítja, kioltja benne az Isten iránti vágyat és szomjúságot, így megfosztja az embert az Isten keresésének a képességétől, és azoktól a képességektől is, amelyek által az ember létezésének a válságát, problémáinak a lényegét, gyökerét föl tudja fogni. Az elnyomott és megnyomorított emberi szív nem képes megérteni, hogy krízisének fő oka az Istentől való távolsága és szembenállása az Úrral.
 

A szellemi elnyomás kioltja az ember szellemében az Isten iránti vágyat.

Ha az ember pusztán bűnös állapotban lenne a földi pályafutása alatt, akkor föl tudná ismerni, hogy válsága, balsorsa, frusztrációja az Istennel való kapcsolat hiányából fakad. A természetfölötti, szellemi elnyomás alatt álló embert sötét, okkult, intelligens hatalmak tartják a tudatlanság állapotában és szervezik benne az Isten Igéjével szembeni negatív magatartást.

Az emberi természet, szív okkult elnyomás nélkül rádöbben Istenre utaltságára, és ennek nyomán éhség, vágyakozás alakulhat ki benne az Örökkévaló után, ahogy Dávid is mondja: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42:2) Az emberi szív kívánkozik az élő Istenhez, különösen amikor érzi, hogy elszakadt tőle, és magára hagyatott, elhagyatott állapotban van. A bűn önmagában nem tudná úgy megsebesíteni az Isten utáni vágyakozást, szomjúságot az emberben, de az az okkult elnyomás, amelynek Izrael fiai Egyiptomban az áldozatai voltak, képes kiirtani a szívből az Isten személyére irányuló szükségeket.

Izrael fiainak a szellemi-erkölcsi problémáit, amelyek megmutatkoztak a negyvenéves pusztai vándorlás során, ennek a fényében kell vizsgálni. Az újszövetségi megváltásban a szabadítás első körébe az ember szelleme tartozik, s ez majdan a test föltámadásában és politikai-nemzeti szabadulásban teljesedik be. Az újszövetségi kegyelmi korban az emberek szellemi szinten szabadulnak meg a halál és a pokol erőitől.

Ennek megértése azért is fontos, mert Jézus kortársai közül számosan azt várták a Messiástól, hogy már első eljövetelekor nemzeti-politikai szinten is megszabadítja Izraelt. De az sem igaz, hogy az Ószövetség pusztán csak a politikai-nemzeti szabadulás kérdéseivel foglalkozik. Az exodus és az azután kialakított ünneprendszer célja szellemi-erkölcsi fölszabadítás is volt. Az ószövetségi karizmatikus mozgalmakban (például Dávid királyságában) Izrael a nemzeti-politikai szabadulás mellett egy relatív szellemi-erkölcsi felszabadulást is elért. Sőt a Bírák könyve tanúsága szerint, amikor Izrael elveszítette szellemi-erkölcsi szabadságát, akkor rendszeresen más népek politikai-nemzeti elnyomásának áldozata is lett. A nemzet szabadsága akkor állt helyre, ha szellemi és erkölcsi szabadsággal rendelkező vezetőt követtek. Az Új Szövetség kegyelmi világkorszakában a szellemi és a nemzeti szabadítást legalább kétezer év választja el egymástól. A keresztény menetrend szerint először a szellemi, majd utána a természetes szabadítás következik Krisztus második visszajövetelekor, amely a földön megalapozza a messiási világkorszakot.

 

A Tízparancsolat többféle számozása
Zsidó

1. bevezetés
2. nincsenek más istenek, nincsenek faragott képmások
3. az Úr neve
4. a szombat
5. szülők tisztelete
6. gyilkosság tilalma
7. házasságtörés tilalma
8. lopás tilalma
9. hamis tanúskodás tilalma
10. az „elkívánás” tilalma

Katolikus/Evangélikus

1. nincsenek más istenek, nincsenek faragott képmások
2. az Úr neve
3. a szombat
4. szülők tisztelete
5. gyilkosság tilalma
6. házasságtörés tilalma
7. lopás tilalma
8. hamis tanúskodás tilalma
9. a ház „elkívánásának” tilalma
10. a feleség „elkívánásának” tilalma

Református

1. nincsenek más istenek
2. nincsenek faragott képmások
3. az Úr neve
4. a szombat
5. szülők tisztelete
6. gyilkosság tilalma
7. házasságtörés tilalma
8. lopás tilalma
9. hamis tanúskodás tilalma
10. az „elkívánás” tilalma

 

Cserebogár a kertben

Visszatérve tehát a Tízparancsolatra: Isten Megváltóként mutatkozott be Izraelnek, aki megszabadította őket Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Nemcsak a történelmi tényt szögezi le ez az állítás, hanem a jövőre vonatkozóan is reménységet ad Izrael számára. Reménységet ad, hogy az Úr szabadító Isten, és ahogy Egyiptomtól meg tudta szabadítani Izraelt, ugyanúgy meg tudja szabadítani sötét szellemi hatalmaktól, a Sátán uralma, a világ elnyomása alól is.

Térjünk át a második igére: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2Móz 20:3) Itt hadd jegyezzem meg, hogy a Tízparancsolatot különböző módon számozzák. Az Igét emberek számozták be, eredetileg Isten szájából csak a mondatok jöttek ki. Ő nem mondta azt, hogy egy, kettő, három, négy stb. pontban adom nektek a parancsolatokat, hanem „tíz igéről” beszél Isten.

A Tízparancsolat a mózesi törvénynek csak a summája, nem pedig a teljes törvény. A teljes törvénynek legalább három része van: az úgynevezett szellemi-erkölcsi törvények, amelyekről most beszélünk; azután az istentiszteleti törvények; és harmadikként a polgári törvények.

Tehát Isten a második igében azzal foglalkozik, hogy az embernek az Urat egyedüli, igaz Istenként kell tisztelnie és imádnia. Ugyanis a Biblia fő alapelve és állítása Istenről, hogy Ő egységes: természetén, lényegén kívül álló más dolog vagy lény nem Isten. Ha azt állítanák egy rovarról, egy cserebogárról a kertedben, hogy olyan, mint te, vagy hogy te vagy az a rovar, akkor nyilván ki kell, hogy jelentsd: te nem vagy cserebogár. Ha téged tisztelni akarnak, akkor ne a cserebogarakat tiszteljék!


A Kába-kő. "Azoknak szolgálnak, amik
természet szerint nem istenek."

Ugyanilyen abszurd dolog az idegen istenek imádása, bármennyire nevetségesnek tűnik is. Az „idegen isten” kifejezés azt jelenti, hogy az illető lény, „isten” az Isten természetétől különböző. Pál apostol a Galatákhoz írt levélben azt mondja, emlékeztetve őket a régi életükre:Azoknak szolgáltatok, amik természet szerint nem istenek.” (Gal 4:8) Tehát az idegen istenek rövid definícióját adja meg Pál: a természetük ellentétben áll az Isten természetével.

Az ember nem találhat ki, nem alkothat magának isteneket, hiszen Isten alkotta az embert. Ő az egyedüli egy igaz Isten, és az Ő természetével és lényegével ellentétben álló, vagy a természetétől különböző dolog vagy lény mind idegen isten. Márpedig amihez imádkozik, amit tisztel, amit imád, az az embernek az istene. Ezért nagyon fontos, hogy imádásod és tiszteleted az Ábrahám Istenének személyére irányuljon, arra a Mindenhatóra, aki teremtette, megváltotta és megváltja a világmindenséget.


A láthatatlan Istent is képes imádni az
ember, nincs szükség látható képmásra.

A második parancsolatban lévő pozitív állítás tehát az, hogy az Urat egyedüli, egy Istenként tiszteld és imádd, Őhozzá imádkozzál! Bárki vagy bármi máshoz való közeledés nem célravezető. Nem azért, mert Isten valami emberi, testi hiúságtól vezéreltetve igyekszik ezt szankcionálni, hanem azért, mert az idegen istenek mögött nincs valóság.

Ha viszont valaminek nincs valóságos alapja, az csak az ember képzeletében, szubjektumában létezik mint téves fogalom. Az emberiség szemében Isten leginkább azért vált üres fogalommá, mert idegen isteneknek a képzetei társulnak és vegyülnek az igaz Istenről alkotott képzeteikhez. Idegen isten imádásáról akkor beszélünk, amikor az igaz Isten helyére vagy mellé az Ő természetével ellentétes létezőt, dolgot állít valaki, hogy azt vallásos hódolatban, tiszteletben vagy imádásban részesítse.

Az igaz Isten a tényleges valóság, és az imádás kizárólag erre a tényleges valóságra, személyre irányulhat, csak Ő lehet minden ember imádásának, tiszteletének a célja, mert ez felel meg a valóságnak, a tényeknek. Ez az Isten nyilatkoztatta ki magát a Bibliában. Istenen kívül vannak más természetfölötti lények is, akik adhatnak magukról, a természetfölötti világról, Istenről kinyilatkoztatásokat, de ha ezek ellentétben állnak Ábrahám Istenének a kinyilatkoztatásával, akkor nyilvánvalóan nem Tőle származnak. Isten nem hazudik, nem mond önmagával, önmaga természetével, lényegével ellentétes, ellenséges, szemben álló állításokat, és senkit sem ösztönöz a Vele szemben álló magatartásra.

Mi közvetíti Isten jelenlétét?

A harmadik ige: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.” (2Móz 20:4–6)

A harmadik kérdés tehát arra irányul, hogy ki vagy mi közvetíti Isten jelenlétét az ember számára. A harmadik ige kategorikusan leszögezi, hogy mi nem közvetíti Isten jelenlétét: a fából, kőből, fémből formált istenképek. Amikor ezt mégis megteszik, azt nevezi a Biblia bálványtiszteletnek, bálványimádásnak. Isten nemcsak egy konkrét történelmi eseményre, az egyiptomi szellemi elnyomásra reagált, amikor ezt kijelentette, hanem ez a törvénye is az egész világmindenség fölött áll.

Tehát nemcsak arról volt itt szó, hogy Izraelt elkülönítse Egyiptomtól, elszakítsa a keselyűknek és más különböző állatoknak az imádásától. A Biblia sorba veszi: „fent az égben”, aztán „lent a földön” stb., mert Babilónban kezdődött a bálványimádás „fentről”, ők a Napot imádták, de Egyiptomban már a rovarokat is imádták, tehát egyre alacsonyabb szintre süllyedt le a vallás, míg végül férgek, állatok imádásába és tiszteletébe torkollott.

Ennek az egyik legmegrázóbb példája, amikor már a szövetségkötés ideje alatt Izrael fiai aranyborjút kezdtek imádni. Természetesen nem azt gondolták, hogy az aranyborjúk istenek, hanem azt, hogy ezek a saját kezük által készített tárgyak közvetíthetik számukra ugyanazt, mint Mózes. Az volt ugyanis a gondjuk, hogy Mózest már negyven napja nem látták. Nem is biztos, hogy viszsza fog jönni, gondolták, mert negyven napot nem bír ki az ember étlen-szomjan, Mózes pedig már negyven napja Istennél volt. Ezért ők maguk szerették volna megoldani az Isten jelenlétének a közvetítését, és tárgyakat készítettek, hogy ezeket vallásos tiszteletben részesítsék.
 

A bálványimádás az embert lényegétől idegeníti el, szembefordítja azzal.

A Biblia szerint a látható világban egyetlen olyan lény van, amely Isten képmására teremtetett: az ember. Az Isten teheti képessé az embert arra, hogy a földön Isten jelenlétét hordozza és közvetítse. Földi lények és tárgyak erre nem képesek. Éppen emiatt, ha az emberek tárgyakat készítenek, hogy azokat tiszteljék, akkor a vallásgyakorlatuk nem éri el a célját, hanem a szándékaikkal ellentétes állapotot hoznak létre magukban: a bálványimádás az embert lényegétől idegeníti el, és szembefordítja azzal, ráadásul még átok alá is kerül a tevékenysége és személyisége.

A Tízparancsolat számozásában a katolikus egyház elmúlt századaiban ez a parancsolat nagyon meglepő módon eltűnt, és helyette a tizedikből alkottak kettőt. Az apostolok és a korai egyház, valamint hosszú évszázadokon át a keresztények a Mózes 2. könyvének 20. fejezetében található Tízparancsolatot fogadták el. A hiteles Tízparancsolat az, amelyik a Bibliában található.

 

Önkényesek és bigottak

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben fejti ki, hogy az istenismeret és istentisztelet tekintetében az emberiség magatartása szélsőségekbe került: „Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával.” (Róm 1:21–23) A Noéval kötött szövetségben egy család, akiktől minden nemzet származott, rendelkezett istenismerettel. De leszármazottaik nem őrizték meg az Isten ismeretét a szellemükben, mégpedig azért nem, mert saját, emberi elképzeléseket alkottak Istenről, és ezeket formálták meg képekben, szobrokban, fémekben. A bálvány az ember által alkotott istenkép ábrázolása anyagban: fémben, fában stb. Ez a bálványimádás alapja.

Ez a fajta úgymond „istenkép” nem a valóságos Istent tükrözi, ez az ismeret nem a kinyilatkoztatásból származik, hanem emberek reflexióiból, elképzeléseiből jött létre, tehát az emberek csináltak maguknak istenképeket. Pál apostol szerint a nemzetek vallásai értéktelenségének a fő oka az, hogy nem tartalmazzák az igaz Isten ismeretét, hanem ehelyett emberek által öntörvényű módon kreált istenképeket hordoznak, és ezek adják vallási gyakorlatuk alapját.

Az öntörvényű, maga csinálta vallásgyakorlat legfontosabb bibliai szimbóluma Babilón. A vallásos tévelygésnek nem a kinyilatkoztatás hiánya volt az oka, ugyanis a nemzetek őseiül szolgáló családok számára az egy Istenről való ismeret megadatott, a baj forrása az volt, hogy önkényes módon képzelték el Isten jelenlétének közvetítését a földön. Ez lett aztán a vallásos csalások, tévedések egyik fő gyökere az emberiség történetében.

Egy másik szélsőségről a Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében beszél Pál. Ezekből a részekből jól látható, hogy Pál apostol valláskritikával is foglalkozott, szükségesnek érezte a vallásos állítások, gyakorlatok értelmezését és azok szembeállítását a bibliai igazságokkal. „Mert bizonyságot teszek felőlük [a zsidók felől], hogy Isten iránt való buzgóság van bennük, de nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek.”(Róm 10:2–3) A fenti versben Pál olyan helytelen vallásos gyakorlatra mutat rá, amely helyes istentiszteleten alapul, de a vallás követői nem rendelkeznek kinyilatkoztatásból származó igaz ismerettel az Úrról.


Ha nincs kijelentésből származó ismeret
Istenről, akkor a vallásos erőfeszítés
következménye bigottság, intolerancia.

Ha nincs kijelentésből származó ismeret Istenről, ha az ember nem kap személyesen, a Szentlélek által ismeretet az Atyáról, Jézus Krisztusról, és ennek az ismeretnek a hiányában kezdi az Istent tisztelni, imádni, vagy próbál akár kereszténnyé lenni – mint ahogy ezt sokan meg is teszik –, akkor ennek az erőfeszítésnek a következménye az Istennel való megbékélés helyett gyakran bigottság, intolerancia lesz: a vallásos emberek buzgósága, lelkesedése nem istenismereten alapul, hanem a saját fölfokozott érzelmi, szubjektív állapotukon.

Ezért ezt a vallásosságot a vakság, más világnézetek, vallások iránti intolerancia és erőszakos érvényesülési vágy jellemzi. Pál erről a vallásosságról állítja, hogy megvan benne a vakbuzgóság, követői az igaz Isten tiszteletét tűzik ki céljuknak, de mégsem tudnak önmagukon kívül lépni, Isten jelenlétébe, mert nincs meg benne a kijelentésből származó helyes istenismeret.

A fent felvázolt két szélsőséges magatartás jellemzi a nemzetek Istenhez való ambivalens viszonyulását. Az egyik vallásos szélsőség oka az, hogy elvetették az Isten tiszteletét, s ennek következtében az Isten ismerete is kiveszett. A másik szélsőség fő oka, hogy istentiszteletük nem a kijelentésből származó ismeretre épül. Ezek a hamis vallási gyakorlatok úgy állítják szembe követőiket Isten akaratával, hogy nem ismerik föl lázadásukat az Úrral szemben. Pál úgy jellemzi őket, hogy a maguk igazságát érvényesítették Isten igazságával szemben, mert az Isten igazságát nem ismerték, vagyis az Isten igazságát nem a Szentlélek kijelentése által ismerték meg.

A Tízparancsolat sorrendjének üzenetét is fontos megérteni: az embernek először Istent kell megismernie. Amint már mondtuk, az istenismeret leggyakrabban a Szentlélek kijelentéséből származik, amely az ember szellemében gyújt világosságot, és szellemi képességet hoz benne létre Isten megértésére, ismeretére. A teofánia – mint fentebb elemeztük –, az emberek érzékszerveinek ad kinyilatkoztatást, nem közvetlenül a szellemüknek.

Az európai emberek vallásosságának ma talán ez a legfontosabb dilemmája.

Itt fontos megjegyeznünk, hogy az Új Szövetségben Jézus Krisztus ismerete általában a Szentlélek kijelentéséből származik. Az ilyen típusú szellemi megismerés elsősorban az ember személyiségének a lényegét, a szívét célozza meg, amely nem csupán információt kap az Örökkévalóról, hanem annak életéből, természetéből, sőt erejéből is részesül. Ennek következtében a kijelentést kapó ember szíve, élete radikálisan megváltozik, a Megváltóval kerül tartós kapcsolatba, s az életében kiépülő isteni jelenlét ösztönzi arra, hogy Isten erkölcsi-szellemi normáit betöltve, valamint a Szentlélek hordozójaként éljen. Ha az embernek csupán pszichikai ismerete van (racionális felismerés, érzelmi tapasztalat, pusztán a hit akarása), akkor ez a biblikus változás, mely az egész személyiségét magával ragadja, nem következik be.

Az európai emberek vallásosságának ma talán ez a legfontosabb dilemmája. Az eszkatológiai időkben a Biblia szerint a hívőknek a Szentlélek kijelentéséből származó megtapasztalásuk lesz az Úrról, s erre a karizmatikus ismeretre, élményre épül az istentiszteletük és az Úr követése.

A bálványimádás tilalmának okai

Visszatérve a bálványimádás kérdésére, Mózes 5. könyve 4. fejezetében a következőket olvassuk:„Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket, mert semmi alakot nem láttatok akkor, amikor a tűznek közepéből szólott hozzátok az Úr a Hóreben. Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak, férfi vagy asszony képére…” (5Móz 4:15–16) Tehát Isten nem engedélyezte, hogy az emberek képet csináljanak vallásos tisztelet és imádás céljából. Mik ennek a tilalomnak az okai? Az első: Isten láthatatlan Isten, senki sem látta a külsejét és formáját. A teofániák során is elrejtette az arcát, alakját mindig felhő, emésztő tűz vette körül, amelybe mint egy öltözetbe burkolózott, így ember nem láthatta a formáját, sem az arcát, ezért senki nem képes Istenről képet alkotni.

De ha látta volna Istent az ember, s ha képes is lenne élményének hű és pontos formát adni, akkor is mi lenne alkotásának jelentősége? Csak egy mozzanatot tudna kiemelni Istennek a cselekvéséből, öröklétéből. És ez a mozzanat, pillanat, amikor kimerevül, olyan lenne, mint amikor egy filmet megállítunk, és egy filmkockát kimerevítünk. Az nem a film, és egy bizonyos idő eltelte után már nem élvezhető, az ember nem nézi tovább, mert nem azért foglalt helyet a moziban, hogy egy kimerevített képet nézzen egy játékfilmből. Ugyanígy van Istennel: Ő élő és cselekvő Isten. Ezért minden ábrázolás, még ha hiteles lenne is, akkor is csak Isten életének, cselekedeteinek egy mozzanatát tudná kimerevíteni, amiből hiányzik az isteni élet és dinamika.

Egy másik fontos szempont: semmiféle ember által készített kép vagy szobor nem alkalmas arra, hogy az igaz Isten jelenlétét és kegyelmét a földön közvetítse. A látható világban ugyanis csak egyetlenegy olyan létező van, amely Isten képére és hasonlatosságára teremtetett: az ember. Ezzel Istennek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy az ember a látható világban Isten jelenlétét hordozza és közvetítse. De miután az ember életébe behatolt a bűn, alkalmatlanná vált erre a feladatra.

Ezért jelent meg az utolsó időkben a Názáreti Jézus, akiről a Koloszszeiekhez írt levélben azt állítja Pál apostol, hogy Ő az Isten képe. Ez azt jelenti, hogy az Isten jelenlétét hordozta, hozta be a látható világba, és aki Isten jelenlétébe akar kerülni, az a képen, vagyis a Názáreti Jézus Krisztuson keresztül tudja ezt megtenni. Ezért mondja Ő magáról, hogy „senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam” (Jn 14:6b), mert Isten valóságát, erejét, dicsőségét, életét csak Isten képe tudja hordozni és közvetíteni. És mivel a Názáreti Jézus Krisztus nemcsak Isten képe, hanem Megváltó is, ezért akik befogadták, azokat képessé teszi arra, hogy újból hordozzák és közvetítsék Isten jelenlétét.

Tehát emberekből árad ki Isten Szelleme, embereken keresztül lép be a látható világba Isten jelenléte. Ezért tiltotta meg Isten a képek, szobrok vallási célú gyártását, mert ez megfosztja az embert a méltóságától. Nemcsak Istennel kapcsolatosan megtévesztő a bálványok imádása, hanem az embert is elidegeníti attól a feladattól, amit Isten adott neki. Az ember legnemesebb feladata, hogy a földön Isten jelenlétét hordozhatja, utána pedig, az örökkévalóságban, Isten jelenlétében élhet.

A Bibliának ez az egyik legfontosabb üzenete, a bűnbeesés után erre a kérdésre adja meg a választ. Éppen ezért szabályozza, hogy az emberek ne helyettesítsék tárgyakkal az ember feladatát és szerepét, amit be kell töltenie. Nem műalkotásoknak kell közvetíteniük Krisztus jelenlétét, életét a társadalom számára, hanem az újjászületett hívőknek. Nekünk kell Istentől Szentlelket és tüzet kérnünk, mert ha betöltekezünk Szentlélekkel, akkor mi fogjuk képviselni, hordozni itt a földön Isten jelenlétét. Jézus Krisztus, Isten igazi képe tette lehetővé, hogy ma is sokan képesek Isten jelenlétét hordozni.

A második ok, amely miatt a Tízparancsolat tiltja a bálványimádást, az Újszövetségben található, István beszédében, az Apostolok cselekedetei 7. fejezetében: „Ez az, aki ott volt a gyülekezetben a pusztában a Sínai hegyen vele beszélő angyallal és a mi atyáinkkal: ki élő igéket vőn, hogy nékünk adja, akinek nem akartak engedni a mi atyáink, hanem eltaszíták maguktól, és szívükben Egyiptom felé fordulának, ezt mondván Áronnak: Csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak: mert ez a Mózes, ki minket Egyiptom földéből kihozott, nem tudjuk, mi történt ő vele. És borjúképet csinálának azokban a napokban, és áldozatot vivének a bálványnak, és gyönyörködének az ő kezeik csinálmányaiban.” (Csel 7:38–41)


Egyiptomi Ápisz-bika.
Innen volt az ötlet?

István állítása szerint a bálványimádás egyik következménye, hogy az embert elidegeníti az élő Igétől. Beszédében utalást tesz arra, hogy amikor Mózes negyven napig Isten jelenlétében tartózkodott, Izrael fiai elkezdtek aggódni Mózesért: ki fogja közvetíteni Isten jelenlétét nemzetükben? Tudták, hogy a borjúkép nem Isten, de azt gondolták, hogy helyettesíteni lehet vele Mózest. Így került a borjú képe a fölkent ember helyére. Izrael fiai tudták azt is, hogy Isten szabadította meg őket Egyiptomból, de azt hitték, hogy emberi kéz által készített dolgokkal közvetíteni lehet Szabadítójuk jelenlétét. Tragikus tévedésük ebben állt – kiderült, hogy nem lehet. Az élő Istent egyedül a fölkent ember képes közvetíteni embertársai és a látható világ felé.

A vallást azóta két nagy kategóriára lehet felosztani: a „borjúképekkel” történő közvetítésen alapuló vallási rendszerekre és az isteni jelenlétet úgymond „Mózesek” által közvetítő rendszerekre. István rámutatott, hogy az emberek türelmetlenségük miatt nem várták meg Mózes visszaérkezését a Sínai-hegy tetejéről, hanem egy illegitim közvetítőt állítottak a helyére. Ennek következtében nemcsak Mózestől, hanem az élő Igétől is elszakadtak, és magatartásuk lázadásnak minősült Isten ellen. A bálványimádás azóta is azt ígéri az embereknek, hogy Isten jelenlétébe vezeti őket, de ehelyett valójában lázadást hoz létre az emberben a valóságos Isten ellen. A Biblia szerint elengedhetetlenül fontos, hogy Isten tisztelete az élő Igén, az Úr beszédén alapuljon.


Rembrandt: Mózes
összetöri a kőtáblákat

A harmadik ok, ami miatt Isten tiltotta a bálványimádást, az az, hogy ez a gyakorlat válaszfalat húz fel az ember és Isten között, és ezért az ember számára nem áldást, hanem átkot közvetít. Az apák szerepét itt külön is említi a Biblia, mert a családban és a társadalomban mindig az apák határozzák meg a szellemi szintet, állapotot. Ha az apák szeretik Istent, akkor megtartják a parancsolatait, azaz Isten Igéjének megfelelően követik Őt. Ha az apák nem szeretik Istent, és elhagyják az Igéjét, akkor az utódaikat is bajba sodorják. A bálványimádás következménye az átok legsúlyosabb formája, a generációs átok, amely harmad- és negyedízig kihat az utódokra.

 

Hová lett a második parancsolat?

A keresztény világban gyakran hallható, hogy az Újszövetség megváltoztatta a bálványimádás tilalmára vonatkozó ószövetségi rendelkezéseket. A bálványimádás az Evangéliumokban valóban nem szerepel központi problémaként, ennek az oka az, hogy a babilóni fogság után a zsidóság fölszámolta a pogány bálványimádás gyakorlatát közösségeiben. Az Apostolok cselekedeteiben viszont az apostolok a népek evangelizálásának kezdete után szinte lépten-nyomon a kultikus bálványimádással ütköztek.

Az okkultizmuson alapuló vallásosság és bálványimádás világméretű térhódítása elsősorban a Júdeából vagy Galileából származó zsidókeresztényeket lepte meg. Jézus korában az erecen élő zsidóság lényegében mentes volt a bálványimádás kultikus formáitól. Az exodus egyik fő szellemi célja pontosan ez volt, hogy Isten elkülönítse Izraelt a nemzetek politeizmusától, bálványimádásától, és valóságos istenismeretre és -tiszteletre építsen fel egy nemzetet, sőt egy társadalmi berendezkedést; hogy azután ebben a társadalmi keretben, szellemi-erkölcsi miliőben Isten Fia, a Krisztus bűn nélküli emberi természetet és testet kaphasson egy zsidó asszonytól, ami előfeltétele volt annak, hogy ártatlan és szent engesztelő áldozatot tudjon adni Istennek az egész világért.


Isten jelenlétét emberek kezének
csinálmányai, amelyek istenképet
ábrázolnak, nem közvetítik.

Az Apostolok cselekedetei 17. fejezetében, athéni beszédében Pál apostol a következőket mondja:„Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek Ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent…” (Csel 17:24–25)

Az Apostolok cselekedetei 17. fejezetében, athéni beszédében Pál apostol a következőket mondja: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek Ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent…” (Csel 17:24–25)

Tehát ha nincs istenismeret, akkor nincs valóságos istentisztelet. Van ugyan valamiféle istentisztelet, de az nem elfogadható Isten előtt. Ábel istentiszteletét elfogadta Isten, Káinét pedig nem, pontosan azért, mert Káin úgy gondolta, hogy „az ember kezeitől tiszteltetik” Isten. Ezzel szemben „hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, ami által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tévén az ő ajándékairól Isten, és azáltal még holta után is beszél” (Zsid 11:4). Ábel legitim istentiszteletének az egyik alapigazsága az ember bukásának, a bűn világba való bejövetelének, térhódításának és következményeinek: a halálnak, a kárhozatnak a tudomásul vétele volt. A másik alapigazsága, hogy Isten szent, nincs benne semmi bűn, és csak szent és igaz áldozat és ajándék fogadható el számára. Az ábeli istentisztelet harmadik alapigazsága az volt, hogy az ember nem képes sem önmaga által, sem földi dolgokkal, ajándékokkal Istentől engesztelést, kegyelmet nyerni. A negyedik, hogy csak Isten tud engesztelést adni az emberért az általa kiválasztott, kijelölt áldozat és áldozati forma által. Ábel istenismerete ezeket az igazságokat foglalta magában, és Istenhez való közeledése és Őrá irányuló tisztelete ezeknek a bibliai tényeknek a pontos figyelembe vételén és követésén alapult.

Térjünk vissza Pál apostol athéni beszédéhez, melyben a következőket mondta: „Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség. E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17:29–30)

Az apostol állítása szerint az emberiség Istentől származik, ebből fakadóan minden ember Istenhez hasonlít (ez nem azonosságot jelent). Viszont az emberek által létrehozott dolgok, arany-, ezüst-, kőszobrok, képek nem hasonlítanak Istenhez, ezért alkalmatlanok az Isten jelenlétének a közvetítésére. Pál apostol azt mondja, hogy az embereknek meg kell térniük saját alkotásaik kultuszából az élő Istenhez. Az Újszövetség tehát nem azt tanítja, hogy elhagyhatjuk a második parancsolatot, hanem azt, hogy a második parancsolat áthágásából mindenkinek mindenütt meg kell térnie. Megtérni pedig akkor tud az ember, ha Isten igazságának elsőbbséget ad a saját vallásos, felekezeti, nemzeti igazságával szemben is.

A fentiekben már említettem, hogy a római katolikus Tízparancsolatból az évszázadok során tudatosan kihagyták a bálványimádást tiltó második parancsot. Általában azzal indokolják ezt a lépésüket, hogy Jézus, amikor arról kérdezték, hogy melyik a „nagy parancsolat” a törvényben, azzal válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!” (Mt 22:35–38). Ennek figyelembevételével a (katolikus) első parancsolat a következőképpen van „tömörítve”: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” – mint mondják, ez a fogalmazás magában foglalja az összes egyéb hódolatot, így a bálványimádás tilalmát is, ezért fölösleges tovább részletezni.

Az első ige azt jelenti ki, hogy Isten egy. A második azt tartalmazza pozitívan, hogy Istent mint egy Istent kell tisztelni és imádni. Minden másfajta istenség, tehát az idegen istenek sértik Isten szuverenitását.

A harmadik ige Isten jelenlétének a közvetítésével foglalkozik. Ki közvetíti, vagy mi közvetíti Isten jelenlétét a földön? Hiszen Isten a mennyben, az emberi érzékek fölött van: az emberi tapasztalatok fölött álló, láthatatlan Isten. Mi viszont itt vagyunk a világban, és részei vagyunk a természetnek, a testünk révén be vagyunk ágyazva a természet törvényeibe, ennek következtében valamiféleképpen – Isten szemszögéből nézve – börtönben élünk.

A kérdés az, hogy ki és hogyan közvetíti Istennek a jelenlétét, életét, kegyelmét felénk? Erre a harmadik ige azt a választ adja, hogy emberek kezeinek a csinálmányai, tehát olyan dolgok, amelyek istenképet ábrázolnak, akár fémben, fában, aranyban, ezüstben, nem közvetítik. Sőt, ez a parancsolat egyértelműen azt állítja, hogy ez bálványimádás, ezért ezzel kapcsolatban tiltást fogalmaz meg.

Igen, a Názáreti Jézus Krisztus a Tízparancsolatot két igében foglalta össze. Az első valóban Isten kizárólagos imádására szólít fel, a második pedig a felebaráti szeretetre vonatkozik. Ezzel a két mondattal tényleg össze lehet foglalni a Tízparancsolatot. És ez a Tízparancsolatnak a lényege, pozitív üzenete. De ne felejtsük el, hogy a törvénynek az a szerepe, hogy szabályozza az Istennel való közösséget. A szabályozás pedig mindig tiltást is kell hogy tartalmazzon.

Jézus nyilván ugyanazt mondja, mint a Tízparancsolat, mivel az az Istennel való kapcsolattartásnak, az istenkeresésnek a rendjét szabályozta, és ezek normáit állapította meg – hogy milyen normákon belül találhatja meg az ember Istenét, illetve osztja meg Isten az emberrel a jelenlétét –, ezért konkrét tiltásokat is tartalmaz. Ezek az Izraellel kötött szövetséget szabályozó tiltások természetesen érvényben vannak az Újszövetségben is, mert Jézus azt mondta, hogy az ég és a föld elmúlik, de a Törvényből egyetlenegy ióta el nem múlik. Tehát ezek a tilalmak, a bálványimádás tilalma és más tiltások is érvényben vannak az Újszövetségben. Pontosan ezeknek a normáknak a megtartásán belül valósulhat meg az emberben Isten szeretete és a felebaráti szeretet.

Éppen emiatt nem elégséges csak pozitívan összefoglalni a két kőtáblának a tanítását, az üzenetének a lényegét, hanem nagyon fontos ismerni a tilalmakat is, mert pontosan ezzel kapcsolatban van a legnagyobb probléma, hogy az emberek igyekszenek pozitívak lenni, de figyelmen kívül hagyják azt, hogy az Istennel való kapcsolatnak megvan az Isten által meghatározott rendje. Csak ezen belül tud megvalósulni a megigazulás, az Úrban való megmaradás, az üdvösségét az ember csak ezen belül tudja munkálni, megőrizni. Nem a Törvény teljesítése adja az embernek az üdvösséget, de a Törvény betartása szükséges ahhoz, hogy az ember az üdvösséget megőrizze az életében, mert a bűn zsoldja a halál.


A Törvény legfontosabb
célja, hogy az Istent kereső
embert bűnismeretre tanítsa.

Igazából a Törvény egyik legfontosabb célja az volt, hogy az embert, az Istent kereső embereket bűnismeretre tanítsa. Ugyanis, ha nincs bűnismeret, akkor az ember eltékozolja az Istentől nyert kegyelmet, az örök életet. Ahogy már utaltam rá: Ábrahámon keresztül Isten behozta az emberiség történelmébe a hit általi megigazulás igazságát, de fontosnak tartotta, hogy a megigazulást a törvényadással kiegészítse.

Isten törvényt adott – érvényességét tudomásul kell venni! Az Újszövetség a Törvényt nem helyezte hatályon kívül. Bizonyos pontokon – mint egyes polgári törvények, illetve az istentiszteleti törvények esetében – persze tartalmaz korrekciót, de ez nem jelenti a Törvény érvénytelenítését. Éppen ezért senkinek sincs joga a Tízparancsolatot megváltoztatni, mert a kinyilatkoztatásra vonatkozó objektív szabály, hogy „semmit ne tégy ahhoz, és el se ne végy abból” (5Móz 12:32b). A parancsolatokhoz való hozzátevés és az azokból való elvétel egyaránt súlyos válságba sodorja az egyéneket, illetve közösségeket.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a Tízparancsolat, vagy „tíz ige” nagyon fontos, lényeges eleme a szövetségkötésnek, de annak más elemei is vannak. A Tízparancsolat ismerete azért is fontos, mert a Názáreti Jézus egyik próféciája szerint az utolsó időket az erkölcsi-szellemi értékek széthullása fogja jellemezn „És mivelhogy a gonoszság [törvénytelenség] megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.”(Mt 24:12)

Az eredeti szöveg az utolsó időkben az emberi magatartás egyik fő jellemzőjeként a törvénytelenséget jelöli meg. A Törvényre az ógörög a nomosz kifejezést használja, és az eredetiben itt az szerepel, hogy anomia, vagyis a törvénytől megfosztott állapot az, ami miatt a szeretet meghidegül. A szeretet az eredetiben az agapé szóval van kifejezve, ami az isteni szeretet jelöli. Ez tehát föltételezi az újjászületést, vagyis azt, hogy a törvénytelenség (anomia) újjászületett keresztény közösségekben is tért hódít. E negatív folyamat ellensúlyozása végett fontos pontosan ismernünk Isten törvényét, normáit, amelyeken belül az Úrral való személyes közösségünk fenn tud maradni, és azt építeni tudjuk.

Isten, mondd meg a nevedet!

Ezek után vizsgáljuk meg a harmadik parancsolatot: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.” (2Móz 20:7)

E passzusban Isten nevének a degradálása ellen intézkedik a Törvény. Az Úr nevét nem lehet alacsonyabbrendű, értéktelen dolgokkal összhangba hozni, lezülleszteni, lealacsonyítani. A történelem során folyamatosan, rendszeresen visszaéltek Isten nevével. A mai napig jellemzője ez a vallásos gyakorlatnak. Például az iszlám terroristák is Isten nevében követik el gaztetteiket, és ontják ki ártatlan emberek, idősek, gyermekek vérét, mint például a moszkvai színházban lejátszódott túszdrámában. A terroristák kulcsmondatában Isten nevére hivatkoznak. Ez mélységesen szemben áll Isten törvényével.


A moszkvai túszdráma.
Az Úr nevét nem szabad a vallásos
emberölésekkel összhangba hozni.

Az Úr nevét nem szabad gonosz dolgokkal, gyilkosságokkal, vallásos emberölésekkel összhangba hozni, sőt a Nevet nem szabad degradálni sem, értéktelen, hiábavaló dolgok szintjére lesüllyeszteni. A Név degradálásának a következménye az, hogy az emberek előtt Isten személye gonosznak, értéktelennek, megvetendőnek tűnik fel, s ez az Istenből való kiábrándulást és a Tőle való elfordulást eredményezi világméretekben.

A vallásos világban a legnagyobb, abszolút tekintély az Isten neve. De mi történik akkor, ha az emberek Istenre hivatkozva ölnek embereket? Ez súlyos visszaélés Isten nevének tekintélyével, elfogadhatóvá akarja tenni az elfogadhatatlant, a jó helyére a rosszat ülteti. A vallásos visszaélésnek ez a formája jelentős zavarokat idézhet elő, különösen vallásos emberekben, és eltorzíthatja bennük az erkölcsi értékítéletre való képességet. Nem csoda, hogy Isten a leghatározottabban tiltja a tekintélyével, nevével való visszaélést.

A következőkben megvizsgáljuk, hogy mi igazából Isten nevének a tartalma. Az Izraellel kötött szövetségig az emberiség előtt ismeretlen volt a Név. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy maga a szó hangállománya lett volna ismeretlen. Mózes 2. könyvének 3. fejezetében a következőt találhatjuk: „Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok.” (2Móz 3:13–14)


Főpapi fejdíszen az Úr neve: JHVH.
Az Ószövetség feljogosította Izraelt
Isten nevének a használatára.

Mózes kérdésének az értelme ez volt: „Isten, mondd meg a nevedet!” Már utaltam arra, hogy Mózes előtt is ismert volt az a szó, amely Isten személyét jelölte. De valójában Mózes itt többre kérdezett rá.

Az eredeti szó, amit használt (sém) nemcsak a nevet jelenti, hanem a dicsőséget, a tekintélyt és a hírnevet is. Másrészt pedig tudni kell, hogy az ókorban a név nem csupán egy személyt jelölt, nemcsak egy szó volt, hanem a névben benne volt bizonyos mértékig maga a személy is, és tükrözte, megidézte annak lényegét. A név jelölte is a személyt, de tartalmazta az illető személyes tulajdonságait, hatalmát, erejét is. Ennek következtében, amikor valaki megismerte és használta egy személynek a nevét, akkor bizonyos mértékig részesedett a név tulajdonosának jelenlétéből.

Mózes tehát arra kérdezett rá: „Valójában mi a te hírneved, mi a te nagyságod, mi a te dicsőséged?” Nem magára az üres fogalomra, a szóra utalt, ugyanis a korábban köttetett szövetségekben – az Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal kötött szövetségre gondolok – hiányzott a kijelentésből származó ismeret az Isten nevéről.

Közismert, hogy Isten létét fel lehet fogni, tudomásul lehet venni racionális gondolkodás által is. De ezek a pszichikai szinten álló ismeretek nem hozzák kapcsolatba az embert Istennel. Erre csak a kijelentésből származó ismeretek képesek. A kijelentésből származó ismeret Isten életét, erejét, hatalmát teszi jelenvalóvá az Őt megismerő emberben.

Az istenfélő embereknek az Isten nevéről való kijelentésre is alapvető szükségük van. Mózes felismerte, hogy a Név akkor fogja tükrözni tulajdonosának erejét, hatalmát az ő számára, ha erről magától Istentől közvetlenül kap ismeretet. Mózesnek azért volt szüksége a Név tartalmára vonatkozó szellemi ismeretre, mert népe előtt hitelesen hivatkozni Istenre, valamint a küldetését igazolni csak abban az esetben volt képes, ha az életében a Név hangállománya elválaszthatatlan egységben áll birtokosának a személyiségével, tulajdonságaival. Ez tette őt képessé arra, hogy Isten nevét úgy jelentse ki népe számára, hogy beszéde által azonnal kiáradjon a Szent jelenléte.

Az Izraellel kötött szövetség egyik újdonsága, hogy az Úr ráhelyezte a nevét egy emberre, sőt később egy konkrét földrajzi helyet is kiválasztott, Jeruzsálemet, hogy oda helyezze a nevét. Izraelnek mint nemzetnek egyik feladata az Isten nevének hordozása, képviselete volt. Ez különleges szellemi jelentőséggel ruházta föl ezt a szövetségkötést. Ezzel a keresztényeknek különösen tisztában kell lenniük, mert az Új Szövetségnek a Név szellemi ismerete, megszentelése központi része és feladata is egyben: az Istentől való újjászületés által a hívő felveszi Jézus Krisztus nevét, amely a Megváltó jelenlétét hordozza az életében, és a tulajdonostól jogot kap arra, hogy a Nevet az igazság alapján használja saját és mások áldására.

Isten jelenléte a Névben

Mózes kérdésére: „Mi a neved?”, Isten a „lenni” ige héber megfelelőjének egy alakjával, a létezés igéjével válaszolt, amit nehezen lehet magyarul visszaadni. Ezzel kapcsolatban a szakemberek a mai napig is sokféle álláspontot fogalmaznak meg, amelyekben mindegyikben van igazság. Le lehet fordítani úgy is, hogy „leszek, aki leszek”, de úgy is, hogy „az leszek, aki voltam”. Tehát mindenféleképpen egy olyan folyamatosságra vonatkozik az itt használt létige, amely azt jelzi, hogy valami a múltban kezdődött el, a jelenben is tart, és a jövőben is fog folytatódni.

Ez nem csupán Istennek a létezésére utal, nem csupán azt jelenti, hogy Ő az örök Vagyok, hanem azt is kifejezi, hogy e név által Isten hatékonyan van jelen annak az embernek, népnek az életében, akit vagy akiket felruházott a nevével, akinek átadta a névjegykártyáját. Akit felken Isten a nevével, azzal vele lesz, abban jelenvalóvá lesz, és ereje, hatalma együttműködik a Név használatában. Ez azért nagyon fontos, mert az ember csak Isten jelenlétében (nevében) tud a Teremtőjének tiszteletet adni, illetve igaz ismeretre szert tenni.

Az égő csipkebokor megtapasztalásától fogva Mózes életében, cselekedeteiben Isten nevének ereje és hatalma nyilvánult meg. Isten védelmezi szent nevét. Az Ő személyével való, szövetségi formában megvalósuló közösség jogosítja fel az embert arra, hogy ezt a nevet használja. A Név jogos használata által a hívő előtt fantasztikus lehetőségek nyílnak meg: Isten mellette áll, és a Név emberi hordozója érdekében elvégzi azokat a dolgokat, amelyekre az a maga erejéből soha nem lenne képes. A Biblia szerint Izrael különlegessége a nemzetek között a Névre való isteni jogosultságából származott. Ahová Isten a nevét helyezte, ott állították föl Izrael fiai az Úr sátrát, s ott őrizték a frigyládát.


A frigyláda fölött nyugodott
Isten sekinája, dicsősége
a Templomban.

Az Ószövetség beszámolója szerint Salamon épített házat Isten nevének. Ha alaposabban megvizsgáljuk a Királyok 1. könyvének 8. fejezetét, felismerhetjük, hogy Izrael királya többször is utal arra: ő a Mindenható nevének épített Templomot, ez volt az igazi, elsődleges célja annak, hogy felépítették ezt az épületet, melynek az epicentrumában a frigyláda volt elhelyezve, amely fölött Isten sekinája, dicsősége nyugodott. Ez a körülmény azt igazolja, hogy akikkel Isten a nevét megosztja, azokkal dicsősége, ereje, hatalma hatékonyan van jelen.

Jeruzsálem több mint három évezredes titka ezzel az igazsággal áll összefüggésben. Dávid városa ettől más, mint a többi város. A látható világban egyetlenegy olyan földrajzi hely van, amelynek egy pontját, a Templom-hegyet Isten azért választotta ki önmaga számára, hogy Isten nevét örökre oda helyezze. Amikor Dávid a frigyládát felvitte Jeruzsálembe, majd később is, a Templom felszentelésekor, az Isten sekinája leszállt a kiválasztott helyre és a szent tárgyakra. A dicsőség kiáradása tette nyilvánvalóvá Izrael előtt, hogy a neve a Szentek Szentjében lakozik.

Azóta bárhol a világon Izrael fiainak ima közben Jeruzsálem felé kell fordulniuk. Az Ószövetség ideje alatt pedig évente legalább háromszor föl kellett menniük a zsidóknak Jeruzsálembe, hogy a Név által közölt áldásokból, javakból részesülhessenek. Amikor Isten nevének a jelenlétében fogalmazták meg kéréseiket az Úrhoz, a Mindenható meghallgatta őket, és megosztotta javait, áldásait Izrael fiaival.

Az örökkévaló név

Isten nevének kinyilatkoztatása nyelvi formában történt, s ez az ember számára hozzáférhetővé tette a Név hordozóját, magát a teremtő Istent. Az ember az Éden óta megszólított lény, az „Ember, hol vagy?” kérdés címzettje. A megszólítás mindaddig egyirányú, amíg a hívó kiléte nem ismeretes. Az Istennel történő kapcsolatfelvételt a héber Biblia úgy mondja, valaki „egy névben kiált” , egy névbe burkolja hívását, mintha egy kódba rejtené, ami áttöri a tér és az idő korlátait, és a földi ember szavát célba juttatja. Ez a kód, ez a név a héberek Istenének négybetűs neve, amelyet Mózessel tudatott a csipkebokornál. Ezt a nevet őrzik a Biblia eredeti kéziratai, de pontos jelentését és kiejtését egyaránt titokzatosság övezi.

A héber Írások négybetűs istenneve a jod-hé-váv-hé (lásd a fenti képen) betűkombinációból áll, mely megfelel a mi J-H-V-H mássalhangzóinknak, de bizonyos helyzetekben magánhangzót is jelölhettek. Annyi bizonyos, hogy a héber létige különleges foglalata. A JHVH név egyesíti a múlt, a jelen és a jövő idősíkját. Hájá – volt; hóve – aki létező; jihje – van, lesz. A név a létige befejezett, folyamatos és befejezetlen igeszemléletű alakjainak kombinációja. Ezt a jelentést támasztja alá az is, hogy Isten a nevének kijelentésével egyidejűleg Mózest egy szózattal bocsátja útjára: „Vagyok aki vagyok” ; sőt azt parancsolta, hogy mondja meg, a „Vagyok” küldte őt, ami bízvást a négybetűs név legjobb magyarázatának tekinthető. Ez a „Vagyok” jelenben és a jövőben egyaránt tartó létezést fejez ki. Ez a „Vagyok” a „Leszek” is. A létezés idő fölötti, sőt a történelmi időn átívelő birtoklását fejezi ki. A Jelenések könyve (1:4,8) szerint: „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, aki vala és aki eljövendő, a Mindenható.” (8. v.)

A második Templom idején a szent Nevet egyszer egy évben énekelte rá a főpap a népre engesztelés napi áldásában. Olyan szentnek tekintették ugyanis, hogy a közönséges használatától messzemenőkig óvakodtak. Mindinkább az Uram jelentésű Adonáj szót kezdték használni, amely a Szeptuaginta nyomán a modern fordítások Úr nevének alapja lett. (A középkorban ezért a kéziratokban ennek magánhangzóit adták a név betűihez, ezért terjedt el keresztény körökben a téves „Jehova” olvasat.) Zsidó szerzők tollából aligha maradhatott fenn a név bármiféle görög vagy latin olvasóknak szánt átírása. Ilyet kizárólag más szellemi hátterű egyházatyák rögzítettek, IAO vagy IEUO formában. Josephus Flavius, aki pap és farizeus volt, tartózkodóan ennyit mond: „[A főpap] fején kékkel átszőtt byssus (fehér lenvászon – a szerk.) fejfedőt viselt; ezt arany abroncs fogta össze, amelybe bele voltak vésve a szent betűk: ezeken ama bizonyos négy betűt értik.” (A Zsidó háború, V. 5.7) Az „ama bizonyos négy betű” Josephus szövegében magánhangzókra vonatkozik! Állítása nem kevesebb, minthogy e szent Név csupa olyan hangból áll, melyek megformálásában a szájban nem ütközik a légáram akadályba. A szellemi Név tökéletes formája, melyben a JHVH mássalhangzók IAUE magánhangzókká válnak a betűk spirituális megvalósulásaként. (Hack Márta)

 

A Név védelmezése és megszentelése

Az Ószövetség följogosította Izraelt Isten nevének a használatára, de egyúttal a törvény által szabályozta is azt: megtiltotta a nevével való visszaélést. Erre azért került sor, mert a Név garantálta Izrael számára Isten csodatevő erejének működését. A Név és a hatalom szinonim fogalmak lettek előttük.

Ezt tükrözi Mózes 2. könyvének 9. fejezetében a 16. versszak, amely így szól: „Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.” A kijelentés egyértelművé teszi, hogy szorosan öszszekapcsolódik a Név és a hatalom, a Név és a tekintély, a Név és az erő: az a természetfölötti erő, amely a Név használata által lép működésbe, és töri át a természet törvényszerűségeit, olyan változásokat hoz létre a természetben, amelyek ellentmondanak az általános érzéki tapasztalatoknak: vagyis a Név csodákat cselekszik.

Az idézetből azt is megérthetjük, hogy a csodakorszak azért jött el, mert Isten megosztotta a nevét Mózesen keresztül Izraellel. Az Isten és Izrael között kötött szövetség története tehát azzal kezdődött, hogy az Örökkévaló ismeretet adott kijelentés által hírnevéről (sém), nevének nagyságáról Mózesnek, majd ezt az egész néppel megosztotta azáltal, hogy sátrat állíttatott fel mennyei minta alapján. Az Úr sátra, majd később a Templom Isten hírnevének a jelenlététől lett dicsőséggel, energiával, erővel teli hely. A Névvel való visszaélés tilalma ezt a természetfölötti valóságot, Isten országát védelmezte Izraelen belül.

Ezenkívül az Ószövetség ideje alatt Isten közvetlenül kiválasztott embereket, akiket szintén fölkent nevének kenetével is. Ezek a személyek kaptak jogot, hogy Isten nevében szóljanak. Ők voltak a Szellem emberei, a próféták (náví) , a látók. Természetesen nekik szintén alá kellett magukat rendelni a törvény által adott szabályozásnak a Név használatakor is.

Amikor az ember visszaél Isten nevével, akkor szembeállítja Isten személyét, valóságos, természetfölötti erejét, hatalmát az azt jelölő szóval. Isten rendelkezésének az volt a célja, hogy az ember a nevét mindig a mögötte álló, valóságos fedezettel használja: a név és a tartalom egymással szoros, elválaszthatatlan egységben álljanak, hogy amikor valaki az Úr nevét segítségül hívja, akkor azonnal mozgásba lendüljön, beavatkozzon a természetfölötti, az Isten hatalma, ereje népének érdekében annak természetes életrendjébe.

Erre számos példát látunk az Ószövetségben: amikor a frigyládát kivitték a sátorból bizonyos háborús konfliktusokban, akkor Isten neve vonult ki Izraellel együtt, és a Névben lévő természetfölötti hatalom és erő is hadakozott az ellenség ellen. Izrael fiai fenyegetettség idején gyakran a Név erejébe, hatalmába hatoltak be, ezért mondja Salamon egy helyen: „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen.” (Péld 18:10) Izrael híres királya Isten nevét olyan várrendszerhez hasonlítja, ahol menedéket talál az igaz a háború, a konfliktus idején. Az ószövetségi Izrael számára is ismert volt, hogy a Név természetfölötti jelenléte erőt, védelmet, győzelmet biztosít a nép számára.

A modern emberek keveset tudnak a Név titkáról. Ebből fakadóan lépten-nyomon hallható az Isten nevével való visszaélés, sőt káromlása, szitokszóként való használata is. Miután Izrael elveszítette a sekinát, a nép tanítói nem engedték kimondani Isten nevét. Ha nem tartalmaz erőt, hatalmat a Név, akkor ne mondd ki hiábavalóságra, értéktelen dolgokra Isten nevét! Ne élj vissza azzal a közbeszédben, a konyhai beszédben, de a vallásos tevékenységben, a prófétálásban, a prédikálásban sem! Csak olyan állapotban, esetben használd Isten nevét, amely megfelel az igazságosságnak, van mögötte isteni kijelentés, valóság, hogy a Név és a lényeg, a Név és a személy, a Név és a személy hatalma, ereje egységben maradjon meg benned és előtted!

A Törvény nagyon szigorúan szabályozta azt is, hogy például eskü formájában se használja fel az ember önkényesen Isten nevét. Az Új Szövetség legvégső célját a „Miatyánk” néven ismert imának az egyik kérése tartalmazza, amely így szól: „Szenteltessék meg a Te neved!” (Mt 6:9b) A Név megszentelése végső soron az Atya nevére vonatkozik. Az Atya neve hordozza az Isten teljességét.

Jézus neve

Az Újszövetség egy másik alapigazsága a Névvel (Sém) kapcsolatosan az, hogy bár Jézus kijelentette az Atya nevét, a hívők az újjászületésben közvetlenül a Názáreti Jézus Krisztus nevét veszik föl. Az Apostolok cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy pünkösd napján háromezren újjászülettek, alámerítkeztek vízben „Jézus Krisztus nevében”. Más esetben pedig „Jézus Krisztus nevére” merítettek be embereket. A beszámoló szerint a korai keresztények az újjászületéskor, a vízkeresztségkor olyan kapcsolatba léptek a Názáreti Jézussal, mint amikor egy férfi házasságot köt egy nővel, és átadja a nevét a felesége számára, az pedig jogszerűen használhatja a nevét. Az Újszövetség szerint a hívőknek először a Messiás nevét kell felvenniük ahhoz, hogy az életükben az Atya neve meg tudjon szentelődni.

A Názáreti Jézus neve is több, mint puszta szó. Nemcsak a Megváltó személyét jelképezi, hanem hatalmat is hordoz, jogszerű tulajdonosait felhatalmazza arra, hogy a Megváltás áldásaiból részesülhessenek. Jézus nevében a hívők számára üdvösség, szabadulás, gyógyulás van. Ezért az Újszövetségben az apostolok mindent a Názáreti Jézus Krisztus nevében mondtak és cselekedtek.

Az Apostolok cselekedetei 4. fejezetében található híres imában, amely akkor hangzott el, miután megparancsolták a tanítványoknak, hogy „teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak Jézus nevében” (Csel 4:18), a jeruzsálemi gyülekezet így kiáltott Istenhez: „…a Te kezedet kinyújtván gyógyításra, és hogy jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, Jézusnak a neve által.” (30. vers)

Mit is kértek valójában? Azt, hogy a Messiás neve Isten természetfeletti szabadító és gyógyító erejével egységben legyen jelen és nyilvánuljon meg életükben és szolgálatukban, hogy Jézus Krisztus neve szabadító és gyógyító erőt, hatalmat közvetítsen, s amikor azt kiejtik – például: „Távozz, Sátán, Jézus nevében!”, vagy „Jézus nevében gyógyulj meg!” –, akkor a szavak, mondatok által Isten csodatevő ereje, szabadító és gyógyító ereje nyilvánuljon meg, és hozzon létre változást az emberek életében, testében.

A hívő élet egyik legfontosabb célja ma is az, hogy a Név használata és a mögötte lévő természetfölötti valóság egységben álljon egymással. A kettő elszakadása egymástól, súlyosabb esetben szembefordulása egymással a hívő életet értéktelenné, hatástalanná teszi, sőt kifejezetten károkat okoz.

A Filippiekhez írt levélben Pál apostol a Názáreti Jézus megaláztatásáról, majd felmagasztaltatásáról ír. Megdicsőülésének egyik csúcspontja pedig az, hogy Isten megajándékozta Őt olyan névvel, amely név mindenek fölött való, hogy az Ő nevére meghajoljon minden térd a mennyben, a földön és a föld alatt is.

A Név használatában, illetve a Név felmagasztalásában tehát az a kijelentés rejlik, hogy az Úr Jézus Krisztus neve a legfontosabb eszköz az Atya nevének a megszentelésében.

A Názáreti Jézus Krisztus neve a leghatékonyabb szellemi fegyver is a Sátán királysága ellen. Nevét használnunk kell arra is, hogy a gonoszság, a sötétség erőit megkötözzük, megtörjük az emberek élete felett. A Názáreti Jézus nevébe belehelyezett Isten minden hatalmat, ezért jelentette be Jézus a föltámadás után, hogy neki adatott minden hatalom (exuszia) az égben és földön. Ebből a hatalomból és erőből való részesedést adja az újszövetségi formán belül megvalósuló közösség Isten és ember között.
 

Csak akkor használd Isten nevét, amikor van mögötte isteni kijelentés, valóság!

Amikor tehát újjászülettünk, megkeresztelkedtünk, akkor nemcsak egy személyt jelölő nevet kaptunk, hanem részesedtünk abból a természetfölötti valóságból, hatalomból, amely a Név mögött áll. Ettől a természetfölötti valóságtól soha sem szabad elidegenítenünk a Nevet, mert ha ezt tennénk, akkor az Úr nevét hatástalanul használnánk. Ennél még súlyosabb tévedésbe esnek azok, akik emberi, természetes dolgok szintjére süllyesztik le Jézus Krisztus nevét. Krisztus nevével – régtől fogva és a mai napig is – egyházi és egyéni szinten egyaránt visszaéltek a keresztény világban, civilizációnkban. Például akkor, amikor azt mondják: „európai keresztény kultúra”. Jézus Krisztus nevének a tartalma és Európa története, valamint jelenlegi állapota között alapvető ellentétek álltak és állnak fenn. Például Krisztus nevében gettókat állítottak fel, évszázadokon keresztül megfosztották a zsidókat emberi jogaiktól és méltóságuktól, Krisztus nevében hódító rablóháborúkat indítottak nemzetek egymás ellen, Krisztus nevében hívő embereket égettek el, Krisztus nevében halált osztó fegyvereket szenteltek fel, stb. Ezek mind a Névvel való visszaélések kiáltó példái, melyekkel áthágták azokat az isteni normákat, követelményeket, amelyeket Isten támasztott minden emberrel szemben.

Senki nem használhatja büntetlenül érdekeinek, kényének-kedvének megfelelően Isten nevét. Ezt teszi világossá a harmadik parancsolat: aki jogtalanul és értéktelen dolgokra használja fel Isten nevét, nem marad büntetlenül, bárki legyen is az.

Mint már utaltam rá, a muszlim terroristák gyilkosságokra is fölhasználják Isten nevét. Ez azért is istenkáromlás, mert mélyen sérti Isten tulajdonságait, tervét, ugyanis a terroristák gonoszságukkal azt a látszatot keltik az emberek előtt, mintha maga Isten akarná gyilkolni, öldösni az embereket. A terroristák Isten személyét démonizálják az emberek előtt. Ezzel szemben Isten a világnak életet akar adni, és azt akarja, hogy minden ember részesedjen az örök életből. Az evangélium a Sátánról állítja, hogy kezdettől fogva az emberölés a fő tevékenysége. A terroristák a Sátánt állítják be Istenként önmaguk és az emberek előtt. Egyetlen olyan ideológia sem hozható összhangba Istennel, amely az ember megsemmisítése által akar bizonyos célokat érvényesíteni, megvalósítani. Efféle ideológiákra – legyenek bár politikai avagy vallási jellegűek – Isten nevét jogtalanul és törvénytelenül használják föl az emberek. Ezek nem kerülhetik el Isten büntetését, mert az egyik legsúlyosabb gaztett a Mindenható ellen az, amikor az ember vad, barbár indulatait, „ordas eszméit” Isten nevébe csomagolja be.

Isten nevének a degradálása súlyos bűn. Senki sem használhatja Isten nevét büntetlenül visszaélésekre, korrupcióra, káromlásra, gyilkosságra, kizsákmányolásra, igazságtalanságokra.

Az idő és az örökkévalóság küszöbe

A negyedik parancsolat a szombat törvénye: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz 20:8–11)

Tehát ez a szombat vagy sabbat törvénye, ami a megpihenés, a nyugalom ünnepe. Az eredeti kifejezés jelentése szerint ez a munkától való megszűnés, a nyugalom napja. Pihenőnap. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben a parancsolatban nemcsak a munkától való megszűnésnek a napjáról beszél Isten, hanem említ még további hat napot: hat napon keresztül kell az embernek dolgozni, akkor kell az akaratát, a gondolatait, az érzéseit, a fizikai erejét mozgósítania, a hetedik napon ettől meg kell szűnnie, és azt a napot meg kell szentelnie.


Zsidó imakérés: szombaton
szálljon le a sekina
Jeruzsálem Óvárosára.

A Szentírás szerint a hetedik nap nem a vasárnap, hanem a szombat. Szeretném aláhúzni, hogy ez a parancsolat úgy kezdődik: „Megemlékezzél…” A kifejezés arra utal, hogy már az Izraellel megkötött szövetség előtt megvolt a szombat törvénye. Tehát nem az Izraellel való szövetségkötés hozta létre a sabbatot, a szombatot, nem csupán egy zsidó ünnepről van itt szó, hanem ez a látható világnak egy tartópillére, amit Isten a Teremtéskor határozott meg, és ami a Teremtés történetében van leírva: „Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala; s megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt…” (1Móz 2:2–3a)

Mit jelent az, hogy megáldotta? Azt, hogy Isten megosztja a javait a szombati nap által. Azt jelenti, hogy a hét napból egyetlenegy van olyan, amelyet Isten természetfölötti módon megérintett. Hat napon keresztül az ember a munkájával, a feladataival, vagyis a világban, földi dolgokkal foglalkozik. A hetedik nap viszont kilép az anyag hatalma alól, a látható világ fölé emelkedik, Isten jelenlétébe. Szombaton az ember közvetlenül Isten képmásaként, Isten hasonlatosságára teremtett lényként létezik. Nem munkálkodik, pihen, és Isten ebben az állapotában is megáldja, ahogyan ezt a 127. zsoltár tartalmazza: „Hiába néktek korán fölkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek: szerelmesének álmában ád eleget.” (Zsolt 127:2)

Az áldás nem csupán egy ünnepi, például karácsonyi jókívánság. A Bibliában, ha Isten valakit megáldott, az azt jelentette, hogy megosztotta vele mennyei és földi javait. Tehát a szombat ilyen módon találkozási pont a látható és a láthatatlan világ között az ember számára.

A szombat az idő és az örökkévalóság küszöbe. Ha ilyenkor az ember úgy cselekszik, ahogy Isten mondja, akkor az időbeliségében képes megtapasztalni az örökkévalóságot, ami sokkal nagyobb áldásból részesíti őt, mint más napokon a munkája által megszerzett javak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a hét minden napját szombattá kellene tennie. A Biblia szerint az embernek hat napon át dolgoznia kell, a hetedik napon pedig tevékenységétől meg kell szűnnie, hogy az istenképűség belső tartalmát megélje ezen a napon.

A szombat 24 órája más, több, mint a hét többi napjának 144 órája.

A második dolog a szombattal kapcsolatban a Szentírás szerint: Isten megszentelte, vagyis elkülönítette a többi naptól. A sabbat nem olyan profán nap, mint a többi. A szombat 24 órája más, több, mint a hét többi napjának 144 órája. A szombat transzferencia-képességgel van felruházva Istentől. Ez azt jelenti, hogy közvetíti mindazt az isteni áldást, amely az emberi szükséget képes betölteni. A sabbat órái Isten természetfölötti jelenlétére vannak rendelve, amely az ember számára életet közvetít.

Ezen a napon az ember élete, ereje, egészsége, képességei képesek megújulni. A szombat törvényének a legfontosabb célja az élet, a Krisztus. Ezért mondta a Názáreti, hogy „a szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2:27). Vagy más helyen: „A szombatnak is ura az Embernek Fia.” (Mt 12:8) Tehát a szombat a Teremtéstől fogva a Krisztus uralma alá rendeltetett, hogy az e napra vonatkozó isteni törvényeket betartó ember az ószövetségi korszakokban is Krisztus áldásából, kegyelméből részesülhessen.


A szombat az egész emberiség
számára rendelt ünnep.

A szombat az egész emberiség számára rendelt ünnep – minden ember számára, akik betartják e nap törvényét, áldást közvetít. Az Új Szövetségben a szombat jelentősége azért módosult – pontosabban: teljesedett be –, mert a szombat végcélja, Krisztus emberi természetet, hús-vér testet öltött fel magára, és ezáltal minden emberhez közel hozta a sabbat igazi célját, az örök életet.

Pál apostol a Kolosszeiekhez írt levélben a szombatot az eljövendő dolgok jelképeként értelmezi, aminek jelentéstartalma természetfölötti valóságot jelöl és közvetít: a Krisztust. A Krisztussal való életközösség miatt hangsúlyozza azt a keresztényeknek, hogy senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold, vagy szombat dolgában, melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol 2:16–17) Az Új Szövetség nem eltörölte, hanem beteljesítette a sabbat természetfölötti jelentését, tartalmát, ahogyan ezt a Zsidókhoz írt levél tartalmazza: „Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének, mert aki bement az Ő nyugodalmába, maga is megnyugodott cselekedeteitől, miképpen Isten is a magáéitól.” (Zsid 4:9–10) Ugyanebben a fejezetben pedig azt olvashatjuk: „Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba…” (4:3a)


Sabbati életkép a jeruzsálemi
Óvárosban a Siratófal előtti téren.

Tehát a sabbat szellemi tartalmának a megvalósulása az Új Szövetségben, az Atyával, a Fiúval, a Szent Szellemmel való közösség a hívőknek választási lehetőséget ad a szombattal kapcsolatos ószövetségi törvény formális betartását illetően. A Názáreti Jézus és a farizeusok közötti, szombattal kapcsolatos konfliktus hátterében ez a kérdés állt.

Ugyanakkor a szombattal szembeni történelmi keresztény magatartásnak antijudaista gyökerei vannak: a 2. század közepe táján terjedt el a keresztény világon belül a szombat felcserélése a vasárnapra, főként az úgynevezett Barnabás-levél hatására, de ez a felfogás Izrael kegyelemből való végleges elvettetésének a teológiáján alapult. Az apokrif levél szerint Isten nem csupán Izraelt, hanem a szombatot is elvetette. Ezt a hamis interpretációt az Ézsaiás 1:13-mal támasztották alá, amely szerint: „Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel utálat előttem; újhold, szombat, s ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek…”

Ezzel szemben az igazság az, hogy a próféta a szombat megünneplésének a módját, és nem magát a szombatot utasította el. Pál apostol szerint a szombat az Új Szövetségben is megtartható: „Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel; és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel.” (Róm 14:6a) Majd így folytatja: „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? Avagy te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé.” (Róm 14:10)

Forrás: Új Exodus